Az evangélium nagy eseményei nem csupán arra valók, hogy egy évben egyszer megünnepeljük, hanem feltárják hívő életünknek a mindennapokban elrejtett lehetőségét és kötelességeit.

Tulajdonképpen minden embernek naponta fel kellene kapaszkodnia egy ilyen magas hegyre: vagyis elmélkedve, szemlélődve eltávolodni mindentől, mindenkitől és még saját magától is. Lehet-e enélkül az eljövendő években keresztényként, de egyáltalán emberként élni?

Hiszen egyedül onnét felülről lehet mindent jól látni. A lenti feladatok, megoldhatatlannak látszó nehézségek, bonyolult helyzetek azzal nyomnak a földre, hogy nem látjuk a helyes arányokat. Mivel „nyakig” benne vagyunk az események, teendők, érzések sodrásában, nem láthatjuk, merre van a kiút: mi mennyit ér, és megéri-e félni tőle, kell-e egyáltalán törődni vele; mi marad meg abból, ami ma elviselhetetlennek tűnik, egy hét múlva?

De én nem akármilyen hegyre megyek fel, hanem a Tábor hegyére, amely Jézus istenségének és eljövendő szenvedésének (tehát emberségének) kinyilatkoztatása. Ide azonban csak vele és szentjeivel mehetek fel.

Ezért elmélkedés előtt a Jézus-imát mondogatom: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam!”, azután elindulok a napi szentírási szakaszokat olvasva. Meg-megállok, elkalandozom. Igazában az elkalandozás, az elszórakozás is része annak az útnak, amely a szemlélődéshez vezet. Hiszen nem mesterségesen keltett jámbor érzemények művirágait kell szednem az úton, hanem önmagamat, valós önmagamat kell összeszednem; ez pedig csak úgy lehetséges, ha szórakozottságom feltárja előttem, hol is van a szívem. S akkor azt kell megbeszélnem az Úr Jézussal. „Külön velük”. Ha azokkal élhetek együtt, akik valóban hisznek és állandó megtérésben élnek, jó, ha elmélkedésre egy adott helyen és időpontban jövünk össze. Ez egyrészt megóv az önbecsapástól, másrészt olyan erőtérbe emel, amely testvéreim Jézus-követéséből árad ki.

“Ott elváltozott előttük”. Addig kell imádkozni, elmélkedni, míg egyszer csak ez az elváltozás be nem következik. Nem látomás ez, hanem annak felismerése egész egzisztenciákkal, hogy kicsoda Jézus az Atya számára és a mi számunkra. A szemlélődés lényege, hogy amit a hitből ismerünk, azt most mint a mindenség világosságát, életünk legteljesebb és örömteli megoldását szemléljük.

Nyilvánvalóan volt olyan Tábor-hegyi élményünk, amely Szent Péteréhez és társaiéhoz hasonló. Akkor elég a visszaemlékezés. Szent Péter is ebből élt; ez a visszaemlékezés ugyanis a jelen legmélyebb valóságára nyitja föl szemünket, mert „Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké”.

Így megdicsőülésének szemtanújaként, az égből jövő szózat fültanújaként, olyan emberként, akinek a Hajnalcsillag felkelt a szívében, jöhetünk le a hegyről, s térhetünk vissza napi teendőinkhez, hogy találkozhassunk mindazzal, ami ránk és szeretteinkre vár itt a földön.

Barsi Balázs


Tábor-hegyről Golgotára
Urunk színeváltozása és a Szent Kereszt felmagasztalása

Az idő és az örökkévalóság partját köti össze Urunk színeváltozásának és a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe. Negyven nap - egy érett, emberi tapasztalás ideje - választja el egymástól a két ünnep dátumát (augusztus 6. - szeptember 14.), ezzel is jelezve, hogy Krisztus dicsősége, borzalmas kereszthalála és diadala összetartozik...

Az első ünnep kialakulása a magyar történelemmel is kapcsolatban van: III. Callixtus pápát a nándorfehérvári csata előtt egy évvel választották Szent Péter székébe. A hetvenhét éves pápa azonnal felismerte a török elleni harc világtörténelmi feladatát. Hajókat építtetett, ágyúkat öntetett, és közben prédikátorokat küldött Európa szinte valamennyi országába, hogy a mohamedán félhold elleni keresztes hadjáratra buzdítsák az embereket. Így jutott el hazánkba Kapisztrán Szent János. Európa népeinek többsége akkor sem hallgatott kellőképpen a pápára. Voltak, akik tiltakoztak a kivetett hadiadók ellen, mások különbékét kötöttek a szultánnal. II. Mohamed százötvenezer fős seregét, amely kétszáz hajóval és háromszáz ágyúval érkezett Nándorfehérvár alá, Hunyadi János maroknyi keresztesei visszaverték. A győzelem örömmel töltötte el a pápát, aki hálaadásul elrendelte Urunk színeváltozásának ünnepét és a déli harangszót, figyelmeztetni akarván ezzel Európa népeit az összefogásra, mely sajnos nem jött létre.

Ugyanakkor mély, lelki tartalma is van Urunk színeváltozása ünnepének: Jézus isteni dicsősége átragyog testi mivoltán. Valahogy úgy, mint amikor a tűz belülről átjárja, és folyékonnyá izzítja a vasat. Az álmukból felriadt apostolok Jézust látják, amint Illéssel és Mózessel közeli haláláról beszélget, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Mindezt azonban akkor még nem értik az apostolok, és lelkesen felkiáltanak: Mester, jó nekünk itt lennünk! Ott, abban a pillanatban könnyűnek tűnt Péter és társai számára engedelmeskedni a mennyei szózatnak: "Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok". Jézus azonban úgy rendelkezett, hogy a hegyről vissza kell térni a hétköznapok világába, és folytatni kell azt az utat, amely Jeruzsálembe, a Golgotára vezet. A Katolikus Egyház Katekizmusa a tábor-hegyi színeváltozásról ezt írja: "Egy pillanatra Jézus megmutatta isteni dicsőségét, ily módon megerősítette Péter hitvallását. Ugyanakkor megmutatta, ahhoz, hogy bemehessen dicsőségébe, Jeruzsálemben a keresztet kell elszenvednie".