„A hetedik szoba – Avilai Nagy Szent Teréz, a spanyol misztikus” címmel magyar–spanyol tudományos szimpóziumot rendezett a világhírű szent születésének 500. évfordulója alkalmából az ELTE BTK Vallástudományi Központja és Spanyol Tanszéke október 8-9-én.

A rendezvény záróeseményére október 9-én este került sor a budapest-terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-plébániatemplomban. Földváry Miklós István egyetemi adjunktus, liturgiatörténész tartott előadást a kármelita liturgiáról, majd vesperás és szentmise következett.

A kutató emlékeztetett rá: bár Avilai Nagy Szent Teréz személye a szemlélődő, belső imával kapcsolódik össze, számára magától értődő volt a zsolozsma és a szentmise által meghatározott életmód. Közismert, hogy a kármelita rendnek két ága van, a sarutlan és a sarus kármeliták. Az előbbiek alapítójuknak tekintették Terézt, ez a rend megreformált ága, míg a sarus ág, bár életmódjában kevésbé volt szigorú, jobban ragaszkodott a liturgikus hagyományokhoz. A sarutlanok ugyanis a XVI. század végétől a római (kuriális) liturgiát követték. Az előadó azonban hangsúlyozta, hogy csak Szent Teréz halálát követően, Doria Miklós generális idején került sor az átállásra, aki olaszként és a reform nemzetközi elfogadtatása érdekében alkalmazkodott a korabeli közhangulathoz, és adta föl a korábbi hagyományt. Az átállás még így sem volt teljes, mert a sarutlan kármeliták, jóllehet a római szövegeket használták, megőrizték a korábbi liturgia egyes ceremoniális elemeit (például mozgások, szereposztás) és a sajátosan szerzetesi rítusokat (például beöltözés, fogadalomtétel).

Földváry, aki kutatócsoportjával a középkori latin liturgia teljességének feldolgozására törekszik, kiemelte, hogy minden központosított szerzetesrendnek van valamiféle „liturgikus szülőföldje”. Ez a kármeliták esetében a Kármel hegye, tágabb értelemben a jeruzsálemi egyházmegye, középpontjában a Szent Sír-bazilikával. A kármelita liturgia tehát voltaképpen a Szent Sír szokásrendjével azonos. Az előadó – Christina Dondi kutatásaira hivatkozva – a szentföldi latin liturgia forrásainak három korszakát különböztette meg. Az első korszak a keresztes hadak kezdeti sikereinek idejére esett, a XI. század végétől kezdve. Erre az időszakra egységes, magát a jeruzsálemi szokást képviselő források jellemzők. Külön hangsúlyozta a szakember a feltámadás kultuszának kiemelkedő szerepét, amely végigkíséri a kármelita liturgiát a kezdetektől egészen a XX. századig. A második korszak Jeruzsálem elvesztésével kezdődik, amikor a pátriárka kénytelen volt áthelyezni székhelyét Akkóba. Az innen származó kéziratok jóval változatosabbak, de ez nem a jeruzsálemi hagyomány szétforgácsolódására utal, hanem arra, hogy a Szentföldön – éppúgy, mint Európában – minden egyes püspökség önálló liturgiaváltozatot követett. Akkó pedig gyülekezőhelye volt a visszavonulóban lévő kereszteseknek és könyveiknek, nemcsak a jeruzsálemieknek. Végül a harmadik korszakot a Szentföld elvesztése után szórványosan megmaradt intézmények képviselik, akik hűségesen őrizték az első korszak szigorúan jeruzsálemi hagyományát. Közéjük tartoztak Ciprus egyházai a XVI. századig, néhány lovagrend, és mindenekelőtt a kármeliták.

Az előadást követően a Capella Theresiana együttes polifón vesperást énekelt Szent Terézről korabeli szerzőktől.

Este fél hét órai kezdettel a templom kanonok-plébánosa, Horváth Zoltán magyar–latin–spanyol nyelvű votív misét (a napi officiumtól eltérő, különleges célra bemutatott szentmise) celebrált Szent Terézről.

Zoltán atya János evangéliumához kapcsolódva kiemelte: a szőlőtő és a szőlő Jézus egyik legkedvesebb példázata. A szőlő Izrael országa, a szőlőműves maga az Isten, a szőlővesszők vagyunk mi, Izrael országában, akik kapcsolódunk a mi Urunk Istenéhez. Isten országát Jézus Krisztus hozta létre, a keresztség szentsége által. Mindannyian ebben a szőlőben vagyunk, Isten országában, már itt a földön is. És mindenképpen próbálunk kapcsolódni a szőlőtőhöz, magához Istenhez, és igyekszünk olyanok lenni, mint a szőlővessző, amely termést hoz és hogy le ne vágják a szőlőtőről, mindenképpen próbál kötődni hozzá. Avilai Szent Teréz az imádságot tartotta a legfontosabbnak a szőlővesszők számára, hogy kapcsolódjanak a szőlőtőhöz. Hiszen ha valakivel rendszeresen beszélek, akkor jobban megismerem, megbízom benne, elmondhatom neki örömeimet és fájdalmaimat, kifejezhetem minden érzésemet, minden vágyamat, kérhetek tőle a magam vagy mások számára. Ahogy Jézus is mondja, bátran kérjétek, higgyétek és meg fogjátok kapni.

A kanonok-plébános hangsúlyozta: Szent Teréz Jézus Krisztushoz akart kapcsolódni, és mint olyan személy, aki megtapasztalta, milyen érzés Istentől távol kerülni, pontosan tudta, hogy az embernek milyen nagy szüksége van erre a kapcsolatra. Szent Teréz olyan hatalmas szeretettel kapcsolódott Jézushoz, hogy úgy érezte, szívét éles nyílvessző döfi át. Ez volt számára a legnagyobb szeretetajándék. Olyan elementáris erővel kötődött Krisztushoz, hogy másra nem volt szüksége az életben. Többször esett elragadtatásba, de ez a szoros istenkapcsolat nem tette elbizakodottá, önteltté, mindvégig megmaradt alázatosnak. Gyakran gyötörték kételyek, hogy ezek az elragadtatások valóban Istentől származnak-e, s lelkiatyái közül voltak, akik erősítették benne ezt a kétséget. Végül aztán Keresztes János világított rá: Isten szeretete ragadott meg téged, el ne engedd soha! Terézt az alázata segítette abban, hogy közösségét fokozatosan megújítva, lépésről lépésre vezesse el Krisztushoz.

Avilai Szent Teréz elragadtatásban imádkozó szent volt, aki mindvégig alázatos és emberi tudott maradni, olyan, aki megtanított bennünket arra, hogyan kell Isten országában, a szőlőskertben Krisztushoz kapcsolódva élni, bőséges termést hozva arra törekedni, amire Krisztus törekedett egész földi életében: másokat szolgálni, az evangéliumot hirdetni és mindenkit bevezetni az örök üdvösségbe – mondta végezetül Horváth Zoltán kanonok-plébános.

Fotó: Hajnal Ágnes

Bodnár Dániel/Magyar Kurír