A KÁRMEL NAGY SZENTJE - kilenced Avilai Nagy Szent Terézhez
Amikor az emberek nem imádkoztak, hanem disputáltak és káromkodtak, ő a belső ima szépségeit fejtegette, és gyakorlatilag, mint valami kitűnő pedagógus, tanította leányait-fiait az egész Kármelen az életszentség leggyümölcsözőbb módszereire. A kilenced szerzője: Marton Marcell atya.

Előszó
.
Csodálatos dolog az elmélkedés. Olyan, mint a nagylencséjű messzelátó, amely közel hozza az eget, a csillagokat. Aminek ragyogását az ember a hallgatag éjszakában megbűvölve szemléli, a messzelátó szinte elemeire bontja és föltárja annak minden titkát - megismerjük a csodált csillagnak teljes szépségét és fönségét, annyira, hogy többé nem is tudunk szabadulni varázsától. A csillagász a magáénak tekinti a gyönyörű égitestet, amelyet éjszakákon át tanulmányozott és fotografált. Nemcsak a szemébe és agyába rajzolódott a tündöklő kép, de bevette magát kitéphetetlenül a lelkébe is - valósággal szerelmese, az ő csillaga lett!

Az Anyaszentegyház egén a szentek a csillagok. Vegyük föl az elmélkedés messzelátóját és irányítsuk az Ég egyik legszebb csillagára: Nagy Szent Terézre Mindenki ismeri, mint ahogy ismerik és gyönyörködve nézik az esthajnalcsillagot, a kaszást, a göncölszekeret vagy a sarkcsillagot. De elmélkedés szükséges ahhoz - messzelátó és csillagvizsgáló szem -, hogy e csodálatosan tündöklő csillagnak minden szépségét föltárhassuk és megismerhessük. Az eredmény az lesz, hogy hamarosan fölkiálthatunk: Ez a mi csillagunk!

Ki volt Szent Teréz?
Az imádság nagymesternője; a Kármel megreformálója és szent a javából.

Született 1515-ben és meghalt 1582-ben. E két dátum között egy olyan élet folyt le, amely kezdetben csak bizonyos ingadozással, később azonban teljes sziklaszilárdsággal kapcsolódott bele Istenibe. Abban a korban közeledett mindjobban az ő Urához Istenéhez, és egyesült az ő Jézusával, amely mindinkább feledte Istent, s eltaszította magától, sőt kiűzte templomaiból és szívéből a köztünk lakozó Üdvözítőt.

A reformáció terméketlen-kietlen korában mennyei imádság zendült ajkán, kivételes szépségű tollán, és az életvize bugyogta föl édes lelkében a boldog szemlélődés imáját. Amikor az emberek nem imádkoztak, hanem disputáltak és káromkodtak, ő a belső ima szépségeit fejtegette, és gyakorlatilag, mint valami kitűnő pedagógus, tanította leányait-fiait az egész Kármelen az életszentség leggyümölcsözőbb módszereire.

Megreformálta a kármelitákat női és férfiágon az Eredeti Szabály szerint, amelyet még őseink kaptak Kármel hegyén. Tette ezt oly bátorsággal és akkora okossággal, amely példátlan a szerzetek történetében.

De mindenekfölött szent volt, az önmegtagadásnak, az alázatosságnak, a testvéri- és istenszeretetnek oly magasságával és mélységével, amely fogalommá tette nevét e szegény földön; az egyszerű spanyol kármelita apáca büszkeségévé lett mindenkorra a katolikus Egyháznak és a sarutlan kármelita rendnek, amely őt vallja új alapítójának és gyermeki egyszerűséggel Szent Terézia Anyánknak nevezi.
Vajha megismernénk és megszeretnénk őt tökéletesen elmélkedéseinkben és fölbuzdulnánk gyönyörű példáján!

1. nap - Szent Teréz és a lélek
.
Az embert a lélek teszi emberré. Ezzel emelkedik az egész teremtett világ fölé igen magasra, úgyhogy csak alig kisebb az angyaloknál. Miért tör akkor mégis a test uralomra, miért akarja leigázni a lelket, Isten képmását? Az eredendő bűn jogán. Irtózatos harc folyik kettőjük között az uralomért. E harc, a test és lélek harca, a szentek története is. Csakhogy bennük e harc egy előzetes, szívósan és következetesen megharcolt küzdelem árán nyugvópontra jutott. A lélek az őt megillető helyen, trónusán van és parancsol a testnek, amely őt engedelmesen szolgálja. Ez a győzelem az emberi élet harcának-küzdelmének legszebb koronája: csak a lábával van a földön, a lelke Istennel ölelkezik!

A lélek értékét senki Szent Teréznél jobban föl nem fogta. Szépsége és fönsége úgy állott előtte, mint amelyért mindent oda lehet adni. A Szentírás igéjének eleven erejével érezte és vallotta, hogy csak egy a szükséges: a lélek üdvözülése, azaz egyesülése Istennel az egész örökkévalóságra, s ha lehet, minél nagyobb mértékben már itt a földön. Tanította, példájával és szavával, hogy csak ezért kell élni. „Legyetek tökéletesek, miként mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48)

Hogy ez a tökéletesség kiharcolható legyen, a lelket így állította bele egész életének központjába: a lélek minden és a test semmi. Az egyik örök, a másik véges. Az egyik a hervadhatatlan koszorúra pályázik, a másik a hervatagra, az elfonnyadóra. Ez az ellentét és annak bátor s következetes kiélezése hozta magával, hogy a lélekért mindent megtett, a testtel pedig csak annyiban törődött, amennyiben hasznosan szolgálhatta vele a lélek érdekeit, és amennyiben arra a szent engedelmesség kötelezte.

Milyen a lélek, minő a szépsége, mily nagy, az egész anyagi világot fölülmúló az értéke? Az igaznak a lelkéről van szó, olyan lélekről, amely a kegyelem állapotában van. Ez a lélek olyan, mint egy belső várkastély, egy darab gyémántból vagy ragyogó kristályból faragva; vagy mint a Paradicsomkert, amelyben az Úr gyönyörűségét találja. A hasonlat szép, de távolról sem fedi Szent Teréz elgondolását, csak magyarázza és sejteti legföljebb.

Az igazságnak sem felel meg teljesen, mert hiszen ki tudná szavakban vagy hasonlatokban kifejezni annak a valaminek az értékét, amelyért a drágalátos Vér patakokban omlott? Még ha csak egyetlen lélekről volna is szó, akkor is az ár kifejezhetetlen, egyenlő magával a mi Urunkkal, aki odaadta magát érettünk egészen. De a kínos kereszthalál százszor és ezerszer millió lelket váltott meg! És mégis mennyi lélek pusztul el! Mint a hópelyhek télen, úgy hullanak, oly sűrűn a pokolba. Csak ezért is szívesen viselne el ezer halált a mi Szentünk, és úgy fáj, oly vigasztalanul sajog a lelke azokért, akik az ő korában egész országszámra megtagadták az Oltáriszentséget.

Vajon csak a kezdettől fogva tiszta lélek ilyen szép? Csak a keresztségi ártatlanságát megőrző lélek nevezhető gyémántból, kristályból faragott belső várkastélynak, az Úr szemét gyönyörködtető Paradicsomkertnek?! Ó nem! A bűnös ember lelke is föltámadhat. Úgy, mint a hernyó, amikor begubózik és selyemmel fonja körül magát, de egyszer csak kirepül házából, mint gyönyörű színes lepke. A lélek is, a csúnya, undok hernyólélek, megtérve, kezd nőni, fonja a selymet maga körül, építi a házat, amelyben meg kell halnia: Krisztus Urunk az a ház! Egyszer csak kirepül a gubóból, a selyemszőtte házból - ó, mily csoda! - az, ami benne meghalt, kiszáll belőle, mint csodaszép fehér lepke. Persze, itt a hernyó nemcsak a halálos bűnben sínylődő lelket jelenti, hanem a tökéletlent, a gyarlót is, amelyben az erények és az imádság gyakorlásával megindul a selyemszövés-fonás, és egy áldott pillanatban - ha többre nem, legalább egy fél órára - fehér lepkévé varázsolja a boldogságban úszó lelket az Istennel való egyesülés.

Mily gyönyörű a lélek, amikor kezdenek kinőni szárnyai, amikor hernyóéletét kezdi semmibe venni, amikor a selyemszövés már pusztán Istenért van, s eleped a vele való egyesülésért! - Ki ne kívánna gyönyörű belső várkastély lenni, ragyogó gyémánt, szikrázó kristály, Isten Paradicsomkertje, s ki ne óhajtana időnként ki-kirepülni, mint hófehér pillangó, lelkének selyemgubójából, hogy villanó szárnyait halálosan megperzselje, talán föl is eméssze a Szeretet Istenének tüze!

S ha valaki tudni akarja, miért is oly boldog, oly szép, oly gyönyörűséges a lélek, miért, hogy alig talál szavakat a szegény emberi nyelv mindennek a megjelölésére, kérdezze meg csak a lélek bájos és tudós szakértőjét, Szent Terézt! Oly egyszerű a felelet. Az ő ajkán, mint valami magától értetődő, természetes lehelet száll el a mennyei tanítás: Isten lakik benne! Temérdek a lakás abban a gyönyörűséges várkastélyban mindenfelől: fölül, alul, belül, de a legszebb, a legragyogóbb, a legfönségesebb középütt van, a lélekkastély legbelsejében. Itt lakik Isten; itt folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Isten világítja meg, Ő teszi széppé az egészet. Belőle, ebből a legbelsőbb lakásból sugárzik ki Istennek csodálatos szépsége.
A léleknek Isten az értéke.

Ha nem lakik benne Isten, nem gyémánt, sem kristály; a Paradicsomkert pusztaság - zord északi széllel és terméketlen, sziklás földdel. A lélek azért „minden”, mert lakója, Isten a Minden. S a test azért semmi, mert Isten lélek s nem test. Foglalata csak a léleknek és szolgája, amely azonnal széthullik, ha a lélek magára hagyja. De megdicsőül, azaz átszellemül, ha gazdája Istennel örökre egyesül.

Szálljunk magunkba! Tudjuk-e mi is ekként értékelni saját lelkünket? Számunkra is csak lelkünk üdvözülése-e az egyedül szükséges? Bizonyára vádolhatjuk magunkat, talán nemegyszer súlyosan is: többet törődünk a mulandó kincsekkel, földi értékekkel, többet a testünkkel, mint a lelkünkkel. Háttérbe kerül a lélek, trónusra a test, és a szenvedélyek gőze-füstje elhomályosítja az Eget. Szent Teréz csupa lélek, mi - csupa test. Lelkünk hernyója talán még meg sem kezdte fonni-szőni a selymet, hogy ház legyen belőle: Krisztus háza! Mikor repülhet ki akkor a fehér lepke?!...
Kérjük Szent Teréz áldott lelkét, tanítson mennyei tudományára bennünket, szegényes lelkű földi tisztelőit, hogy legyünk tisztában legnagyobb kincsünk értékével: azzal, hogy gyémántpalotát hordozunk hívságos, romlandó testünkben, amelyben a fönséges Isten lakozik. Lelkünk megbecsülése lesz az Ő igazi tisztelete.

Könyörögjünk! Ó, nagy Isten, aki olyannyira tudsz bennünket szeretni, hogy szívesen lakozol a mi szegény lelkünkben és azt kristálypalotává, gyönyörűséges Paradicsomkertté varázsolod megszentelő jelenléted által. Szent Teréz érdemeire kérve kérünk, méltóztassál megadni nekünk a kegyelmet, hogy elforduljunk mindentől, ami mulandó, test vagy világ, s egyedül lelkünk üdvözülésére vessük minden gondunkat, hogy mindenkor hálás és alázatos szívvel köszönthessük a Te végtelen hatalmadat és jóságodat; aki élsz és uralkodsz mindörökkön örökké! Ámen.
Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

2. nap

Nekem ez a meggyőződésem, s ezen nem is akarok semmit változtatni: ha a belső ima rövid idő alatt igen nagy hatásokat hoz létre a lélekben, - és pedig szembeszökő hatásokat, mint például azt, hogy az illető mindenről lemond, csupán azért, hogy Istennek kedvére tegyen, ami nem képzelhető rendkívül erős szeretet nélkül - mondom, az ilyen belső imát én többre becsülöm, mint azt a másikat, amelyet valaki már évek hosszú során át gyakorolt, de amellyel nem vitte többre az utolsó napon, mint az elsőn, vagyis nem tett Istenért semmi olyant, amit érdemes volna megemlíteni. Mert hiszen afféle apró, kicsinyes, sószemnyi nagyságú dolgokat, amelyeket, mondhatni, egy madár is elvisz a csőrében, csak nem lehet nagy hatásnak és önmegtagadásnak minősíteni!

Igazán szomorú dolog, hogy olyan nagyra vagyunk egyes ilyen dolgokkal, amiket az Úr kedvéért teszünk; holott jobb volna oda se figyelni rájuk, ha még oly nagy számmal volnának is. Sajnos, én magam vagyok ilyen, s hozzá képes vagyok lépten-nyomon megfeledkezni az Úr kegyelmeiről. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy Ő Szent Felsége, amilyen jóságos, nem veszi sokba az ilyen dolgokat, hanem csak azt szeretném, hogy én ne becsüljem semmire, sőt észre se vegyem őket, mert olyan csekélységek. Azonban, bocsáss meg nekem, én jó Uram, s ne ródd föl nekem ezt bűnül, mert hiszen, ha már semmi szolgálatot nem tudok neked tenni, valamivel mégis csak kell, hogy vigasztaljam magamat. Ha nagy dolgokat tennék érted, akkor nem vetnék ügyet az ilyen semmiségekre.

Boldogok azok, akik nagy tetteket vihetnek végbe a Te dicsőségedre! Hiszen ha nyomna valamit a latban, hogy mennyire irigylem őket, s hogyan szeretnék én is úgy tenni: akkor én sem maradnék valami nagyon hátra a Te szolgálatodban. Tőlem azonban semmi sem telik. Ó Uram! Tégy engem képessé valami jóra, ha már annyira szeretsz! (Avilai Szent Teréz, Önéletrajz, 39. fej.)

Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

3. nap

Sok szent és jó ember írt már arról, hogy mennyi haszonnal jár a belső ima, akarom mondani az elmélkedés. Hála legyen érte Istennek. De ha nem is volna így a dolog, akármilyen kevés bennem az alázatosság, annyira még sem vagyok kevély, hogy erről merjek tárgyalni. Saját tapasztalatom alapján azonban mégis bátorkodom a következőket mondani. Akármilyen hibákba essék az, aki a belső imát megkezdte gyakorolni, ne hagyja abba; mert ez a legjobb eszköze a javulásnak; nélküle sokkal nehezebb. Ne engedjen valahogy annak az ördögi kísértésnek, amelybe én estem, hogy tudniillik az alázatosság ürügye alatt fölhagy vele. Higgye el, hogy az Úr szavai nem csalhatnak, s hogy ha igazán megbánjuk bűneinket, ha föltett szándékunk őt többé meg nem sérteni: akkor újra barátságára méltat bennünket, s újra megadja kegyelmeit, sőt esetleg még bőségesebben, mint annak előtte, ha bűnbánatunkkal ezt megérdemeljük.

Aki pedig még nem próbálta meg a belső imát, az Úr szerelmére kérem, ne fossza meg magát ekkora kincstől. Nincs benne semmi félelmetes, sőt mindenképen kívánatos. Mert még abban az esetben is, ha nem haladna előre, s nem igyekeznék benne akkora tökéletességre vinni, hogy kiérdemelje azokat az örömöket és élvezeteket, amelyeket a lelki élet ezen fokán osztogat az Úr; még akkor is meglesz belőle az a haszna, hogy megtanulja a mennyországba vezető utat. Ha pedig állhatatos marad benne, akkor - bízom Isten irgalmában - meg fogja látni, senki sem választotta még barátjául anélkül, hogy bőséges jutalomban ne részesült volna.

Mert nézetem szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket. Igaz, hogy két lény között a szeretet csak akkor lehet igazi és a barátság csak úgy maradandó, ha mindkettőnek ugyanaz a természete; már pedig tudjuk azt, hogy a mi Urunké hibátlan, míg ellenben a mienk bűnös, érzékies, hálátlan. De azért, ha mi nem is szeretjük őt még igazán, s nem is vagyunk képesek Őt megfelelő módon szeretni, mert hiszen az Ő természete egészen más, mint a miénk: látván azt, mennyire érdekünkben van ez a barátság, s hogy ő mennyire szeret bennünket, hát csak szánjuk rá magunkat, s szenvedjük el a gyakori együttlétet Azzal, aki annyira különbözik tőlünk. (Avilai Szent Teréz, Önéletrajz 8. fej.)

Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

4. nap

Azt kívántátok tőlem, hogy mondjak nektek egyet-mást az imádságról. Jól van, megteszem, azonban viszonzásul arra kérlek benneteket, hogy olvassátok el gyakran és szívesen azt, ami eddig írtam és tartsátok meg. Mielőtt azonban a belső dolgokról, vagyis az imádságról beszélnék, meg akarok említeni egyet-mást, amire feltétlen szüksége van mindenkinek, ha az imádság útjára lép. Szólni akarok pedig olyan dolgokról, amelyek nélkül lehetetlen igazi szemlélődő embert képzelni, amelyek segélyével ellenben, még ha nem is szemlélődő valaki, nagyon magasra juthat az Úr szolgálatában. Akiben ezek a dolgok nem volnának meg, az ne is tartsa magát szemlélődőnek. Az Úr Jézus adja meg nekem a kegyelmét és értesse meg velem azt, amit mondani akarok, hogy azután az Ő dicsőségére szolgáljon. Ámen.

Ne gondoljátok, barátnőim és testvéreim, hogy valami sok terhet akarok a vállatokra rakni: adja Isten, hogy csak legalább azt tudjuk megtenni, amit a mi szent Atyáink követtek és meghagytak nekünk! Hiszen ezen az úton érdemelték ki ők is maguknak a „szent” nevet: Isten ments, hogy más utat keressünk, akárki tanácsolná is. Részemről csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket, amelyek egyébként bennfoglaltatnak a Szabványokban, mert ennek a háromnak megtartása biztosítja nekünk legjobban azt a belső és külső békességet, amelyet az Úr annyira a lelkünkre kötött. Az első a kölcsönös szeretet egymás között. A második a szakítás minden teremtménnyel. A harmadik az igazi alázatosság, amelyet ugyan utolsó helyen említek, de azért a legeslegfőbb, mert a többit mind magában foglalja. (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, 4. fej.)

Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

Fent: Szent Teréz szobra az avilai Megtestesülés zárdában

5. nap - Szent Teréz alázatossága

Amikor egy szent lelkiéletét vizsgálgatjuk - tanulság céljából, azért, hogy követhessük - sok kérdés vetődik fel. E kérdésekre a felelet mindig igen egyszerű és határozott: egyetlen szó.

1. Ha az eddigi négy elmélkedést nézzük, az elsőnél ez volt a kérdésünk:
Mi a legfontosabb Nagy Szent Teréz szemében, gondolkodásában, egész életében? A lélek - hangzott a válasz.

2. Vajon mivel biztosítja a Szent ennek a léleknek a tökéletesség felé haladását? - szólt a második kérdés. Imádsággal! - kaptuk meg rá a választ.

3. Mi biztosít azonban arról, hogy jól imádkozunk, s valóban el is tudunk jutnia tökéletesség hegyének nemcsak az oldalába, hanem a csúcsára is? Az önmegtagadás. Mert a kettő egymást föltételezi.

4. E harmadik után föltettük mindjárt a negyedik kérdést is, mégpedig közvetlenül a Szentírás alapján: mi az első lépés a tökéletesség felé? Jézus adta meg rá a választ: a lelki szegénység. Enélkül nincs haladás, még csak meg se kezdtük a lelkiéletet. Aminek pedig nincs kezdete, annak nem lehet folytatása sem.

Elérkeztünk a következő kérdéshez. Mi az alap, amelyre a tökéletesség gyönyörű palotáját föl lehet építeni? Mert alapnak, fundamentumnak kell lenni, mégpedig szilárdnak, megdönthetetlennek, különben kártyavárat emelünk, amelynek elég egy lehelet és összeomlik; vagy futóhomokra építünk, amelyre rázúdul a szélvihar, az árvíz s nagy robajjal összedől az építmény. - Mily egyszerű a felelet! Az alap az alázatosság. Szent Teréz szerint - a valódi alázatosság! Mert van hamis alázatosság is. Ennek akkora az értéke, mint a pelyvának - szemben a kirostált, tiszta búzával, elszáll, az utóbbi azonban megmarad s kenyér lesz belőle.

Nem győzi emlegetni, magyarázni s biztatni rá. Sűrűn hagyják el ajkát, tollát az ilyesféle felkiáltások: Ó alázatosság, alázatosság! Alázatosság, minél mélyebb alázatosság! S ez természetes is. Csak erre lehet építeni. Miért? Mert az alázatosság - igazság. Az igazság pedig megmarad örökre, mert az igazság - Jézus, Isten. Isten a minden, az ember - semmi. Ha pedig ez a semmi azt állítaná, hogy valaki, holott semmi, becsapná végzetesen önmagát.

Az alázatosság alapeleme tehát az önismeret. De nem akármiféle önismeret, hanem az alázatos önismeret. Mert Lucifer is tudja, hogy ő kicsoda, és a gonosz emberis beismerheti gonoszságát, de azért még nem lesz alázatos. Mert a valódi alázatossághoz tökéletes hódolat kell Istennel szemben, ami nem egyéb, mint imádat, azaz az ember teljesen, készségesen aláveti magát Isten föltétlenül rendelkező hatalmának. Ez a teremtmény viszonya a Teremtőhöz, akinek hálás azért, mert megteremtette, s akit éppen ezért szeret is. Sőt lehetetlen nem szeretnie, ha tudja, kicsoda az Isten, s kicsoda ő, a teremtmény.

Az alázatosság és a szeretet szorosan, elválaszthatatlanul összefügg. Ha nő az alázatosság, nő a szeretet is. Viszont az alázatosságot szeretettel lehet legkönnyebben elérni és kimélyíteni. „Nem értem - kiált föl az alázatos Jézus alázatos Jegyese - és nem is fogom soha megérteni, hogyan volna elképzelhető alázatosság szeretet nélkül, és szeretet alázatosság nélkül!”

Az alázatosság mágnes. Hallatlan vonzereje van. Egy hajszálon levonhatjuk magunkhoz a magas egekből a fölséges Istent - bizonygatja Szent Teréz. De ennek a hajszálnak mágnesesnek kell lennie.

A Szűzanya alázatossága levonta a Szentlelket, és az Ige testté lett. Isten kimondhatatlanul szereti az alázatos lelket. S annál jobban szereti, minél alázatosabb. A Szűzanya azért lett kegyelemmel teljes, mert teljes volt alázatossággal. Az eredendő bűn kevélységéből semmi sem volt benne; még csak nem is érintette az. Különben hogyan lehetett volna anyja Teremtőjének?! - A kevélység utálatos, az alázatosság kedves Isten előtt. Istent meghódítja az alázatosság.

Van a Szentanyának egy nagyon kedves hasonlata az alázatosság hatalmáról az Istennel szemben. A sakkjátékra hivatkozik, amelyben minden sakkfigurának az a rendeltetése, hogy támadja, elfogja a királyt, más szóval, hogy ezt megmattolja. A legnagyobb esélyei erre a királynénak vannak. S most dobja bele a Szentanya ügyes hasonlatával ezt a szellemes megjegyzést: „Nincs olyan királyné, amely hamarább késztetné az Urat megadásra, mint az alázatosság. Valóban, ha az emberek tudnák, mily nagy hatalom, mily hódító erő az alázatosság – mint ahogy sejtelmük sincs róla - minden gondjuk az volna, hogy megszerezzék azt s vele megalapozzák a keresztény tökéletesség épületét.

„Még a testi sanyargatásoknak is - ezekkel a szavakkal mondja a Szent – csak másodrangú jelentőségük van, mert a fő dolog az, hogy a lelki haladás mélységes alázatossággal történjék. Jegyezzétek meg - teszi hozzá - hogy éppen ez hiányzik azokban, akik nem tudnak előbbre jutni.”

Mivel az imádságos életnek ez a legfontosabb erénygyakorlata, azért szerinte mindenkinek sokat kell foglalkoznia evvel a kérdéssel és igyekeznie megérteni, hogy miképpen lehet az alázatosságot jól és sokszor gyakorolni.

Az alázatosságnak azt a három fokát, amelyet Szent Ignác állított föl, Teréz tökéletesen megvalósította. E három fok:
1. Magunkat tartsuk a leghitványabbnak minden ember között.
2. Óhajtsuk szívből és tegyünk is meg mindent, hogy mások is annak tartsanak bennünket.
3. Kívánjuk, hogy eszerint is bánjanak velünk.

Valóban így is tett. Burgosi alapítása alkalmával valaki azt mondta neki, hogy szentség hírében áll. Erre így felelt: „Életemről eddig három dolgot mondottak: hogy mint gyermek tele voltam jó tulajdonságokkal és szerény voltam; most azt mondják. némelyek, hogy szent vagyok. Az első kettőt eleinte elhittem, de később meggyóntam, hogy oly hiú voltam, de ami a harmadikat illeti, sohasem voltam olyan balga, hogy azt el is higgyem.” Valaki figyelmeztette, el ne bízza magát! Csodálkozva felelte: „Elbízzam magamat? Nem tudom, miért?! Sőt arra kell vigyáznom, hogy kétségbe ne essem, ha elgondolom, ki vagyok?” Örült, ha rossznak tartották.

Alapító útjain ugyancsak kijutott neki a megszólásból, a temérdek rágalomból. Nemcsak elviselte - örült neki, mint aki megérdemelte. S ha úgy is bántak vele, ő volta legboldogabb. Ki tudná örömét leírni, amikor valahol egy templomban egy indulatos nő agyba-főbe verte megmaradt lábbelijével, azt gondolván, hogy a másikat bizonyára ez az ájtatos apáca lopta el. Vagy amikor Burgoson kívül egy hídról lelökte egy asszony, még ő kelt védelmére.

Amikor pedig álszentnek nevezték, nem háborodott fel, hanem mosolyogva adott igazat. Igen, ő tudta, ki és mi az ember, és hogy ami jó van benne, rajta, az egyedül Istené. „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel vele, mintha nem kaptad volna!” (1Kor 4,7) Ó, ezeket a mélységesen igaz Szent Pál-i szavakat ő lelke mélyéig átélte és a gyakorlatban tökéletesen megvalósította.

Tudatában volt a temérdek kegyelemnek, amellyel Isten irgalma elhalmozta, de talán még jobban annak, mily rosszul használta fel azokat. Azért, ha hibáit emlegették, az neki kellemes zene volt. S köztudomású volt az is róla, hogy, ha valaki meg akarta nyerni az ő szeretetét, akkor csak meg kellett őt bántania vagy róla rosszat mondania, s biztos lehetett arról, hogy Teréz forró szeretettel zárta szívébe és buzgón imádkozik érte. Az még nem igazi alázatosság, ha valaki óhajtja az alázatosságot, ha szeretne alázatos lenni. Ez még nem elég. Próbára van szükség, sok és kemény megpróbáltatásra. Mindenekfölött azonban akkor leszünk valóban alázatosak, ha szeretjük és keressük a megaláztatásokat. Biztos jele a mély alázatnak, ha valaki már föl sem indul a megaláztatásra, hanem szívéből örvend és úgy fogja föl azt, mint ami neki kijár.

Honnan tanulta ezt a mélységes alázatosságot? Az alázatos szívű Jézustól. Mennyit gondolt Rá, mily sokat elmélkedett szenvedéseiről, megaláztatásáról, mily élénken vésődött szívébe a kereszt gyalázata, mily mélyen a lelkébe a töviskoszorús fej: „Nem volt sem szépsége, sem ékessége...” (lz 53,2). Abban a korban élt, amikor a legméltóságosabb Oltáriszentség üldözése hallatlan méreteket öltött, amikor a szentségi Jézusnak valóban nem volt hova fejét lehajtani. Tőle tanulta, érte lett alázatos! - őszinte önismereten kezdte, a szereteten folytatta és végezte. Így lett alázatos, s alázatossága révén boldog énekese mindörökre Isten irgalmasságának. Hallgassunk rá! Az alázatosságról beszél ő legtöbbet és legszívesebben.

Ha ez a nagy szent a szent szegénységről elmélkedik is egy hosszú fejezeten keresztül, az alázatosságot majdnem minden fejezetben felemlíti. Ha amarról szól tízszer, erről százszor és ezerszer. Az alázatosság kezdete és vége mindennek. Mert az alázatosság igazság; de szeretet is, mert szeretet nincs alázatosság nélkül, s az az alázatosság, amelyben nincs szeretet, nem igazi alázatosság.

Ne higgyünk a világnak! A világ hiú és kevély és nagyon boldogtalan. De ne üljünk fel a Sátánnak se, mert irigy és határtalanul gőgös! A test meg tele van vágyakkal és szenvedélyekkel, uralkodni akar a lélek fölött. A lélek azonban győz és „megmattolja” a Királyt, Őszentfelségét, ha alázatossága igaz és őszinte.
Hallgassunk Szent Terézre! Mennyei a tanítása nem e világból való. Jézus tanította rá!

Könyörögjünk! Ó szelíd és alázatos szívű Jézus, aki irántunk való kimondhatatlan szeretetből engedted, hogy teremtményeid megalázzanak, sőt megvessenek és a gyalázat fájára feszítsenek; add meg nagy Irgalmasságodban gyarló teremtményeidnek a kegyelmet, hogy mint alázatos Jegyesed, Szent Teréz, mi is valódi alázatosságban éljünk, szeressük és keressük a megaláztatást és a megvettetést egyedül a Te szerelmedért, aki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben élsz és uralkodol, Isten, mindörökkön örökké! Ámen.

Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

6. nap - Szent Teréz vidám lelkülete

Ami a lelkiéletben az előhaladást megkönnyíti és állandósítja, az a vidámság. Ha a lelket az élet nagy tengerén tovasuhanó vitorlás hajóhoz hasonlítjuk, akkor a jókedv, a vidámság az az állandó kedvező szél, amely a vitorlákat duzzasztja s így a hajót szüntelenül előreviszi. Bizalomnak szokták nevezni ezt a jótékony szellőt. A jókedv, a vidám lelkület nem más, mint a bizalomnak egyik lényeges alkatrésze. Akiben nincs bizalom, annak kedve sincs. Viszont a bizalommal teli embert el se lehet képzelni jókedv nélkül. A szomorú, kedvetlen lélek elcsügged, s a feleúton megáll, mert nincs szél, amely vitorláit fújja.
A szerzetesi élethez elengedhetetlen a vidám lelkület. De a kolostoron kívül is, bárki legyen az, nélküle képtelen a tökéletesség magaslataira följutni. Jókedv, vidámság nélkül nincs valódi életszentség. Szomorú szentek nincsenek. Ha volna egy is, Kis Szent Teréz szavai szerint szomorú egy szent volna az a szomorú szent.

Azért bajlódik oly sokat írásaiban Nagy Szent Teréz a melankóliával, azaz a mélabúval. Gyógyítani kell, mégpedig szigorú ráparancsolással, ha pedig ez az eljárás eredménytelen, el kell bocsátani a melankolikust.

Ne gondoljuk, hogy a vidámság valami mellékes járulék, amelyről fölösleges vagy talán nem is való beszélni egy komoly lélek szentségének tárgyalásánál. Ellenkezőleg; a bizalmat, a hitet a lelkiélet természetfölötti örömeit semmi úgy nem bizonyítja, mint a vidámság. A Szentírásnak gondja van rá, hogy sűrűn figyelmeztessen bennünket e lelket emelő jó hangulatra. „Isten a jókedvű adakozót szereti.” (2Kor 9,7) „Szolgáljatok az Urnák örvendezéssel.” (99. Zsolt 2) „Ismételten mondom, mindig örüljetek.” (Fil 4,4) „Túláradok az örömtől minden megpróbáltatásomban.” (2Kor 7,4) stb.
A savanyú arc senkinek sem tetszik, levertséget okoz a környezetnek, de a vidám szemek életet sugároznak a csüggedő lélekbe is. A farizeusok képmutató szomorúságát megrótta Jézus, de Anyja szavára megsokasította a menyegzőn a vidámító bort. A vidám mosoly olyan, mint a Nap: kihúzza a földből a növényt, azaz életet fakaszt. A szomorúság és a mélabú ellenben hervaszt, és lassanként megöli az életet.

Szent Teréz szent volt, mégpedig a legnagyobbak közül való. Telve szenvedéssel, megpróbáltatással egész élete; testi kínok gyötörték, rettentő gondok nehezedtek gyönge vállaira, üldözték, megszólták, rágalmazták; szinte kétségbeejtő nehézségek közepette indult el egy-egy kolostoralapításra, azonban a jókedve, drága humora, napos vidámsága sohasem hagyta el. Mily édes csipkelődéssel szólítja meg Antal atyát, a frissen beöltözött sarutlan kármelitát, amint elszánt ambícióval söpör a kis durvelói zárda előtt: „Antal atya, hol maradt a tekintély?”

Amikor pedig egyszer pár órára elvette az Úr Teréz testi fájdalmait s már kezdett aggódni jó közérzete miatt, ám hirtelen fölborult az apácaszállító kocsi vele együtt, jól megütve magát - kedves humorral kiált föl: „Uram, már azt hittem, haragszol rám!” Mily mosolygós vidámsággal gyönyörködik betegágyán nagy szenvedéseiben is a vidám Katalin nővérben, aki táncával igyekezett őt üdíteni, vidítani. Biztosította a fiatal apácát, hogy táncolva megy be a mennyországba.

Amikor hozzáfogott a férfirend reformjához, s a kis termetű Keresztes Szent János a hatalmas Antal atyával vállalkozott az új életre, mily jóízű humorral tudta mondani: „Van már másfél barátom!”

Az a jelenet, amely lejátszódott közte és a kis Jézus között, éppen nem nélkülöz valami csodálatos mennyei derűt:
- Ki vagy te?
- Én vagyok a Jézusról nevezett Teréz. - Hát te ki vagy?
- Én meg a Terézről nevezett kis Jézus vagyok.

Hát még a tolla! Mily aranyos a humora! Gondoljunk csak arra a szent versenyre, amelyre oly vidám komolysággal buzdította fel néhány szent kortársát, akiket aztán kitűnő tollával ugyancsak megcsipkedett.

A vidámság a lélek egészsége. Tehát szükséges valami, mint ahogy a testnek is szüksége van egészségre. A beteglélek képtelen szárnyalni, mert a szomorúság földhöz köti. A magaslatokra nem lehet félelemtől és aggodalomtól sápadt képpel, beteg tüdővel meg mankóval fölmenni; oda a vidámság pirossága, egészséges izmok és daloló lélek visz föl. A szomorúság leköt, visszatart; a jókedv, a lélek egészséges humora lendít és röptet. Ha a lélek egészséges, még a beteg test se nyög; sőt a szentek szenvedése csak emeli lelkük vidámságát.

Mi teszi vidámmá a lelket? - A tiszta szív. Mégpedig nem a valahogyan megtisztogatott vagy csak pusztán halálos bűntől mentes szív, hanem a gyermekien egyszerű, tiszta szív. Az olyan kisgyermeknek a szíve, aki a karácsonyfa alatt játszik vagy édesanyja ölében kacag a kedves mókán; aki tud felejteni s eszébe se jut a jövő, pusztán az édes jelennek él. Az a szív, amely nem okoskodik, még kevésbé töpreng, hanem egyszerűen bízik, mégpedig határtalanul, Istenben. Egészen úgy, mint a valódi gyermek az édesanyjában. Amikor életszentségről van szó, akkor szó szerint ebben az értelemben kell venni Jézus szavait: „Ha csak olyanok nem lesztek, mint a kisdedek...” (Mt 18,3)

Mert a kisdedek szíve mennyország, vagy legalábbis abból maradt itt a földön szemükkel együtt, mint ahogy a virág színe, illata és a dalos madár éneke is a mennyországra emlékeztet. A mennyországban pedig nincs szomorúság, nincs kedvetlenség, hogy volna tehát a gyermeki, azaz az egyszerű, tiszta szívben?! Aki mindig vidám akar lenni, annak gondoskodnia kell arról, hogy a szíve mindig tiszta legyen.

A lélek bukása szomorúsággal jár. A tisztátalanná lett szív elveszíti nemcsak természetfölötti, de természetes vidámságát is. Zárkózott lesz, emberkerülő, bús és csüggeteg. Hogy sok a szomorú és a meghasonlott ember, annak nem mindig a nehéz életkörülmények az okai, legalábbis nem föltétlenül azok, hanem nagy százalékban - a tiszta szív hiánya. „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent.” (Mt 5,8) Itt a boldog szó vidámságot, állandó derűt és jó hangulatot jelent. Olyanok hangulatát, akik elégedettek, akiknek a szívét nem zavarta meg semmi, akiknek olyan a lelke, mint a tengerszem sima tükre, amelybe nem dobtak kavicsot és nem hánytak sarat, de még békamoszat sincs a felületén.

Csak így lehet megérteni a Szentanya humorát, vidám lelkületét. Vagy lehetne annak más magyarázata?... Avagy mivel tudnánk megmagyarázni Szent Dávid zavartalan jókedvét, amellyel a frigyszekrény előtt táncolt?! Az 50. zsoltárt azonban nem a gondtalan gyermeki jókedv szülte, hanem mély szomorúság és bánat a szív elvesztett tisztaságán. Tudott volna Keresztes Szent János oly természetes egyszerűséggel táncolni Karácsony estéjén, karjában a kis Jézussal, ha nem lett volna olyan tiszta szíve, mint egy egészen kis gyermeknek? Hiszen ezt a szívet kérte újmiséjén! Vagy mi elől futott a két kis manó Szent Terézke álmában keresztül-kasul a mosókonyhában, ha nem a gyermek tiszta, kíváncsian vidám tekintete elől? A lelki életben a vidámság éppen olyan fontos, mint a természetben a napsütés, a derült ég, a jó idő. A növényzet képtelen másképp kifejlődni; a virágok nem ontják illatukat; szomorú lesz minden, csenevész és pusztaságos. Vannak felhők is, jótékony eső és harmat. Igaz, de ezeken át kell törnie a Napnak; a fénynek és fölszárítania a nedvességet, mert különben elrothad minden. A lélek bánatfelhői is kell, hogy megöntözzék a lelket, de csak azért, hogy annál fényesebb legyen az Ég és vidámabb, derűsebb a földi élet.

Egy szent mondta, hogy az örvendező, vidám lelkület megszerzésének több eszköze van: Isten jelenlétének a gyakorlata, az ima és a szentségek, de kitűnő eszköz a jó lelki olvasmány is. Olvassuk sokat, kedvvel és szeretettel Nagy Szent Teréz írásait - el fogja árasztani lelkünket e kivételes nagyságú, bájos szentnek a derűje, ragyogó humora, mennyei vidámsága. A jókedv ragadós - szokták mondani - ránk ragad majd az ő vidámsága is, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy megszerettük a szentek útját, rá is léptünk arra, és vidáman küzdjük le a föltornyosuló akadályokat, amelyeket a hármas ellenség immáron reménytelenül igyekszik utunkba gördíteni. A vidámság nagy bizalmat, bátorságot és biztos sikert jelent. Imádkozzunk buzgón a Szentanyához, esdje ki számunkra az ő szellemét, a vidámság lelkületét!

Könyörögjünk. Ó Szentlélek Úristen, aki pünkösdi tüzeddel eloszlattad az apostolok szívében a félelmet, a szomorúságot, a csüggedést, és kedvet öntöttél beléjük a lelkek meghódítására, add, hogy Szent Teréz hathatós közbenjárására mi is elteljünk a Te lelkeddel, hogy vidáman és rendületlen bátorsággal járjuk meg az életszentség meredek útját. Aki az Atyával és a Fiúval egyetemben élsz és uralkodol, Isten, mindörökkön örökké! Ámen.
Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

Fent: Avila középkori városfala

7. nap - Szent Teréz hite

Valaki régen hatalmas palota építését vette tervbe. Összehordatta az ezernyi meg ezernyi téglát és aztán kiadta a parancsot: rakják egymás mellé a téglát szorosan, téglát téglára. Sokan figyelmeztették: vakolattal tapasztassa egymáshoz a téglákat, különben nem lesz tartós az épület: vakolat nélkül nem lehet építeni! Mereven utasította el a jótanácsot: nincs szükség vakolatra! Nem érték el az építésben a tetőt, jött egy gyenge földrengés és széthullott az egész.
A hit a lelkiélet vakolata. A tökéletesség épületének tégláit ez tartja össze; erősen, ha sok van belőle, gyengén, ha kevés.

Erős hit és gyenge hit olyan fogalmak, mint a katonai erőd és a rozoga viskó. Az egyik tartós, védelmet ad és megtartja az életedet, a másik rád dől és halálodat okozza. Az evangéliumnak ez a kedvenc témája. Az édes Üdvözítő nem győzi dicsérni a hittel teli lelkeket. „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!” - kiáltott élő hittel a bélpoklos. „Akarom, tisztulj meg!” (Mt 8,3) - válaszolt késedelem nélkül az élet Ura. ,,Ó, asszony nagy a te hited, legyen neked amint kívánod” (Mt 15,28) - mondta a kánaáni asszonynak. És megdicsérte a kafarnaumi századost: „Nem találtam ekkora hitet Izraelben!” (Mt 8,10) Igen, Jézusnak a hit emberei a kedvencei; nincs kérésük, amit ne teljesítene.

Ha végigtekintünk Nagy Szent Teréz életén, mélységes csodálattal telik el a lelkünk: miért e sok kegyelem? A rendkívüli kegyelmeknek szinte egész óceánja árasztja el. Mi ennek az oka? - A hite. A mély, a rendületlen, sziklahite.

Az Evangélium Jézusa, aki oly hamar jutalmazta a hit legkisebb megnyilatkozását, és akinek valósággal áradt ajkáról a dicséret, ha nagy hittel borultak le előtte - abban az időben, amikor olyan nagyon megfogyatkozott világszerte az emberiségben az élő hit, valósággal dédelgette ezt az egyszerű, de igen kedves kármelita apácát, akit éppen nagy gyermeki hite tett oly nagyon szeretetre méltóvá az üldözött, a mellőzött Istenember szemében. Hányszor patakzottak sűrű könnyek arcán, amikor a hit üldözőire gondolt!

Hogy szerette volna megtéríteni egymaga az összes eretnekeket, hogy megmentse lelküket! Milyen mély fájdalommal tudott panaszkodni a hit megfogyatkozása miatt, s bizonyára nem volt akkor ember, akinek olyan mélyen fájt volna az Egyház üldözése, és akinek oly kimondhatatlan szenvedést okoztak volna a különböző istentelen durvaságok a legméltóságosabb Oltáriszentség iránt, mint neki, Jézus igaz Jegyesének. Ó mennyire szerette az Anyaszentegyházat! Ó maga mondta: Hitéért, az Egyház legkisebb szertartásáért ezerszer odaadná életét.

Halála előtt közvetlenül lángolt az arca a boldogságtól, mert olyan megnyugtató s oly édes dolog vallomást tenni: Az Egyház gyermeke vagyok! Most képzeljük el ezt a gyönyörű, roppant tartalmas, hosszú életet - Szent Teréz 67 esztendejét - hit nélkül! Nem képtelenség-e ennek még csak puszta elgondolása is?! Mennyire vitte volna ez a szép, körülrajongott, fiatal teremtés a lelkiéletben, amikor megismerte a társas életben a hiúságot, az irodalomban a lovagregényeket?!

S ha el is jutott a megtestesülés zárdájába, a sok apáca közt, külön szobákkal, saját bútorokkal és egy sűrűn fölkeresett társalgószobával, ahol szellemes csevegései egymás után hódították meg számára a látogatókat – vajon hit nélkül nem épült volna-e ki végleg számára a pokolnak az a rettenetes szűk börtöne, amelyet az Úr később megmutatott neki. Vagy az a hatalmas varangy a társalgóban nem éppen a megfogyatkozott hitet juttatta-e eszébe?! És aztán a reformált sarutlan kármelita apáca élete! A temérdek testi szenvedés, a sok lelki gyötrelem, az alapításoknak sokszor szinte kétségbeejtő nehézségei, az üldözések, egyháziak, világiak részéről, a rágalmak, az inkvizícióval való fenyegetések: mind-mind, hogyan képzelhetők el erős, valóban sziklaszilárd hit nélkül?

Egyedül a hit volt az a vakolat, amely ennek a nem mindennapi, gyönyörű lelki épületnek részeit szorosan összefogta, elválaszthatatlanul egybetapasztotta. Hitéért szerette meg őt Jézus, ezért bízott rá emberfeletti feladatokat és emelte fel a tökéletesség csúcsára. Az igaz a hitből él - mondja az Apostol. Ő valóban abból élt.

Szomorú kérdés; miből élnek az emberek? Pénzből, hazugságból, egymás becsapásából, gyűlöletből, erőszakból. Élet ez? Ha élet, nem az igaznak az élete, mert az a hitből él. Akinek nincs hite, annak nincs természetfölötti élete. Hogyan üdvözül akkor majd?

Szent Teréz élő hittel hiszi a mennyországot. Mindent elkövet, hogy már a földre lehozza azt. Valósággal megdöngeti annak kapuját, csakhogy mielőbb bejuthasson: „Abba halok bele, hogy nem tudok meghalni!” - Azt mondja, hogy az a kapu: az imádság. Imádkozik tehát, mégpedig ügy, ahogy ember ezen a földön csak kevés imádkozott. De amikor arról van szó, mi nyitja ezt a kaput, mi ennek a kulcsa, akkor habozás nélkül ráfeleli: a hit! Egész imádságos, szépséges élete egy gyönyörű tanítás: élő hittel kell imádkozni! Ó ha hited volna - mondja az ő Jézusa - mondd a hegynek... a szederbokornak!... Igen, ő az Evangélium igéit élte át és valósította meg.

Vajon mi az oka nagy lelki nyomorúságunknak, az egy helyben topogásnak, a vég nélküli lelki szárazságnak? Nincs eleven hitünk abban, hogy Isten oly közel van hozzánk - a szívünkben. Isten országa bennetek van! Isten meghallja legkisebb sóhajunkat, tudomásul veszi ki nem mondott gondolatunkat és megérzi legparányibb szeretetünket. De nem fordulunk Hozzá, befelé, a lélekbe, ahol lakozik. Messze gondoljuk, mérhetetlen távolságban, elérhetetlen magasságban, belefáradunk a keresésbe; pedig csak a szemünket kellene lehunyni rövidke időre s befelé nézni: igen közel van az Isten, bennünk van! Ó ha hitünk, ha mély, eleven hitünk volna!

Vak az ember, mert nincs hite. A hit a lélek szeme. Ezzel lát; többet és messzebb, mint a legmodernebb csillagvizsgáló. Sajátságos, hogy ez a hit sötét a természet számára, de ragyogó világosság a természetfölötti életben. - Nox illuminatio mea az éjszaka az én világosságom! Keresztes Szent János azért tartja lényegesnek a tökéletesség útján a sötét hitben járást, mert ez biztos fény. Útmutató; mutatja a biztos utat, az égbe vezetőt, amelyen nem lehet eltévedni. Fáklya, amely bevilágítja a lélek sötét éjszakáját, csak rá kell hagyatkozni, s vezet, visz, - Istenhez. A hitem mondja: Mindent megtehetek azzal, aki engem megerősít - Istennel. Ha nagy a hitem, a hegyeket is elmozdíthatom helyükből, és a lehetetlen is lehetővé válik, mert Isten előtt semmi sem lehetetlen.

A Hitvallást lehet úgy mondani és énekelni, hogy minden érvelés nélkül megtéríthet embereket. A niceai zsinaton az egyik egyházi személynek hiába érveltek; amikor azonban egy egyszerű ember elmondta előtte a Credót teljes hittel és meggyőződéssel, a kételkedőnek eltűnt minden kételye.
A világhírű tudós Pasteur-ről csodálkozva emlegették, hogy oly nagy a hite, mint egy Bretagne-i paraszt emberé. „Ha nagyobb lenne a tudásom, olyan lenne a hitem, mint egy Bretagne-i parasztasszonyé” - felelte a tudós.

A hit erő. Több mint a hódító kard. Ellenállhatatlan hatalom: meghódítja Istent. A vértanúk milliói hitükkel vették be a mennyországot. Nem volt még a földön zsarnoki hatalom, amely meg tudott volna ingatni egy keresztényt, amíg annak lángolt a hite. A vértanúk a hit hősei. Győzelmük nem pár esztendőre, hanem egy egész örökkévalóságra szól. Boldog ember, aki hisz.

A kis avilai Teréz már hétéves korában eltelt az örökkévalók nagyságával és szépségével. Már akkor oly nagy volt a hite, hogy tízéves kis fiútestvérével elindult a mórok országa felé, hogy vértanúhalált haljon Istenért. Mekkora világosság! Jézus életében sokan látták a csodákat és mégsem hittek. Vakok, igen vakok voltak. Nem volt hitük. Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.

Kinek van lángoló hite? Aki életét adja hitéért. Nagy idők voltak, amikor Nagy Szent Teréz élt. Nagy időket élünk mi is. Kérjük buzgón őt, tanítson meg rá, hogyan kell lángolón a hitet szeretni és hogyan kell érte élni és meghalni!...

Könyörögjünk! Áldott Jézusunk, aki megróttad Tamás hitetlenségét és megdicsérted a kafarnaumi százados nagy hitét, add meg nekünk a kegyelmet, hogy Szent Teréz példáján fölbuzdulva, mint az igaz, mi is a hitből éljünk, téged és Anyaszentegyházadat lángoló hittel szeressük, és ha kell, érted és érte vértanúhalált haljunk, aki az Atyával és Szentlélekkel egyetemben élsz és uralkodol, Isten, mindörökkön örökké! Ámen!

Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

8. nap - Szent Teréz szíve

A szívnek döntő jelentősége van az ember életében, akár a fizikai szervezetre, akár belső világunkra gondolunk. Akinek beteg a szíve, annak számolnia kell a váratlan halállal. Megölte a szíve - halljuk nemegyszer a megdöbbentő hírt. Viszont az egészséges szív, a vérkeringésnek hiánytalan lebonyolítása - derűs, egészséges testi életnek lehet a záloga.

Így vagyunk a mi belső életünkkel is. Minden attól függ, milyen a szívünk! Érzéketlen-e, hideg-e a természetfölöttiekkel szemben, vagy pedig csupa szeretet Isten és ember iránt?! Tudunk-e szeretni s hogyan? Ezen múlik majd egyszer az örökkévalóságban élvezhető boldogságnak a foka. Aki jobban szeret, az több szeretetet kap a mennyországban is; aki nagyon tud szeretni, annak már itt a földön is sok megbocsáttatik; s akinek a szívét fölemészti az istenszeretet, az eléri a szentség magaslatait. Csak a szeretet számít! - kiáltja Kis Szent Teréz. „Ha pedig szeretet nincsen énbennem, akkor semmi vagyok” - állapítja meg megföllebbezhetetlenül Szent Pál.

Mérhetetlen tehát a fontossága a szívnek, mert a szeretet székhelye. A két legfontosabb parancs is ekörül forog. Jézus pedig az Ő szentséges Szívét állította az embernek mintaképül. Tőlünk is ezt kéri: „Fiam, add nekem szívedet!” Sőt, mintha nem is akarna egyebet, csak a szívünket. Az az Ő kedvence, aki egészen odaadja Neki a szívét.

Milyen lehetett Szent Teréz szíve, hogy olyan nagyon tudta őt szeretni isteni Jegyese! Milyen volt ez az emberi szív, hogy Jézus egy angyalát küldte annak megsebesítésére! A szeráf átdöfte a Szentnek Szívét. Vajon miért? Azért, hogy ne is tudjon többé ez a szív ellankadni, ne tudjon mást szeretni; hogy képtelen legyen kívüle egyebet szeretni. Határtalan megtiszteltetés! A szívsebzés csak igen keveseknek jut osztályrészül. Csak azoknak, akik az első és a második szeretetparancsban is tökéletesek: Szeresd a Te Uradat, Istenedet teljes szívedből... Itt nem a szíven van a hangsúly, hanem a teljességen. A teljes szív kizárólagosságot jelent. Azt, hogy Istenen kívül a szívben más számára nincs hely.

A második a felebaráti szeretet parancsa. Tökéletesen az teljesíti, aki úgy szereti testvérét, mint önmagát; sőt aki még önmagánál is jobban szereti. Olyan szívről van szó, amelyben nincs önszeretet, amely sohasem keresi a maga érdekeit. Istent keresi mindenben, önmagát semmiben.
Látogassunk el gondolatban azokba a zárdákba, ahol Szent Terézia vezeti leányait, kísérjük el alapító útjaira, figyeljük meg ügyes-bajos dolgaiban - elámulunk szívének csodálatos önzetlenségén. Kellett egyszer jönnie a tüzes hegyű dárdával a kis szeráfnak, hogy átdöfje ezt a szerető szívet, és olyan sebet ejtsen rajta, amely soha többé be nem gyógyul.

Amore langueo - elepedek a szeretettől - mondatja vele az Egyház. Valóban a fönséges istenszeretetnek a betege, annak a sebesültje. S ha még tovább óhajtanánk fejtegetni ennek a szívbéli szent szeretetnek e természetét, csak az Énekek énekének kifejezéseihez fordulhatunk, hogy arról némi fogalmat adhassunk: „Erős, mint a halál a szeretet, kemény, mint a pokol az igaz szeretet.” Erős; valóban meg nem tudta törni sem a Sátán, sem a világ, semmiféle gyötrelem, sem testi, sem lelki. Erős, diadalmas szeretet, mindent legyőző, meghódító szeretet. Csakugyan, mint a halál, olyan erős.

De aztán kemény is, mint a pokol. Mit törődnék ez a Szent Teréz-i szív a gyönge, a lankadó vagy a követelődző testtel! Örül a betegségnek, semmibe se veszi a testi fájdalmakat, legyenek azok görcsök, rosszullét, idegzsugorodás, kartörés, bármi. Mit neki a sok megalázás, a gúny, jó hírnevének kikezdése! Kemény, kemény, mint a pokol ez a szeretet!

Mi tudná eloltani ezt az égő, lángoló szeretetfolyamot? Ez a szív már nem tud nem-szeretni, nem tudna nem-égni. Egy lángtenger az egész. Mindent perzsel, amihez csak hozzáér. Mint a Nap, amelynek égető sugarai fénybe, melegbe borítják a szép természetet - éget, gyújtogat ez a szív is.

S mik az ő szeretetének tárgyai? Isten; amit, akit Isten szeret, azt ő is szereti, hiszen Isten gyújtotta lángra ezt a szívet. Forgassuk csak írásait, s meglátjuk, hogy tudja ő szeretni leányait, milyen hamar meg tud bocsátani ellenségeinek, mennyi jót tud mondani a rosszakról is, milyen buzgón imádkozni a bűnösökért. Ó, hogy tudja szeretni a szenteket: az ő kedves pártfogóját, Szent Józsefet, milyen határtalan ragaszkodás van benne, Szerelmesének Anyja, Mária iránt! S mindenekfölött, hogy tud lángolni e sebzett szív a sebet ejtő édes Vőlegény, az ő Jézusa iránt? De ne csak bámuljuk, csodáljuk ezt a csupa lángszívet, hanem tegyük hasznossá, tanulságossá a magunk számára. Nem elég lelkesedni a szentekért - követni kell őket!

Az a gyakorlati kérdés merül fel lelkünk előtt: hogyan lett ez a szív olyan lángolóvá, oly tökéletessé, és szeretetre méltóvá Isten és ember előtt? Mi tette őt magát szeráfivá? Hiszen úgy hívják: szeráfi Szent Teréz. Talán az, hogy az angyal, aki átdöfte szívét, szeráf volt?! Mindenesetre, a mennyei Jegyes a szívsebzéssel véglegesítette lángoló szeretetét. Mégis ránk nézve az előzmények fontosak. Tehát úgy tehetjük fel a kérdést: Mi tette őt alkalmassá a szívsebzésre? Két dolog: 1. a tökéletes lemondás; és 2. a teljes odaadás. Ez a két lelki tény mindent megmagyaráz. Elhagyni mindent Istenért, és odaadni mindent Istennek! Lehet világosabban beszélni, lehetne ezt félreérteni?!

1. Szent Teréz elhagyta meleg otthonát, az édes családi kört - a világot is, igaz először csak félig, de aztán a reform megindulásával teljesen. Lemondott mindenről: testi kényelemről, lelki vigaszokról, tökéletesen lemondott énjéről, akaratáról, önmagáról. Gondoljunk csak életének különböző szakaszaira: a búcsúzásra a családjától, kellemes és szellemes társalgásaira, amelyeknek kemény határozottsággal vetett véget; a frissen alapított zárdák kényelmetlen berendezéseire, a temérdek nehézséggel járó reformra, utazásaira; nem lesz nehéz megértenünk, hogyan fejlett s tágult ki az Isten iránti önzetlen szeretettől ez a nagy és nemes szív és lett lángolóvá, amely nem ismert más érdeket, csak Jézusét.

2. Odaadása is tökéletes volt. Mit jelent ez a szó, amely a szentek élettörténetében minduntalan megüti fülünket?! Semmi mást, mint fönntartás nélkül való teljesítését Isten szent akaratának. A Szentanya nem gondolkozott egy pillanatig sem, amikor bizonyossá vált előtte Isten akarata, teljesítette azt vakon, egészen ráhagyatkozva Istenre. Mindegy volt neki, mivel bízta meg őt Jézus, mivel elöljárói, nem törődött testi egészségével, vagy a kilátástalan jövővel - engedelmeskedni akart legjobb lelkiismerete szerint.

Más szóval: tehetett vele az ő Jézusa azt, amit akart, felhasználhatta testét-lelkét, összes tehetségét isteni kénye-kedve szerint - ennek a nagyszerű léleknek sohasem jutott eszébe, hogy bírálja a feladat természetét, a megbízás vagy parancs formáját, soha föl nem támadt lelkében a kusza elégedetlenség, a bántó ellenkezés! Odaadta magát fogadalmai révén egészen az ő Jegyesének. Szívéből örült, hogy ezekkel a hatalmas szegekkel verik rá Krisztus keresztjére, hogy soha többé onnan leszakadni ne tudjon. Neki csak egyetlen szava volt mindenre: Áldott legyen az Úr! Csoda-e, ha szerette őt Isten, s átverte a szeretet mennyei dárdájával ezt az édes szívet, hogy örökre és végérvényesen a magáévá tegye azt.

Igenis, a lelkiéletben a nagy szívek szerelme Isten iránt pusztán ezen a két dolgon sarkallik: teljes lemondás Istenért, és teljes odaadás Istennek! A hangsúly azonban itt is a teljes szón van. Mert a valahogyan becsapja ugyan a kezdőt és a hozzá nem értőt, de haladásra nem alkalmas és tökéletességre sohasem visz. Lángoló szív: ez a mi eszményünk! De hogy ezt az eszményt elérjük, szükséges, hogy tökéletesen lemondjunk mindenről, főképpen önmagunkról, azaz saját akaratunkról, és odadobjuk mintegy egész emberi életünket, hogy Isten szent tetszése szerint rendelkezzék azzal a mi boldogságunkra és az ő örök dicsőségére.

Bárha tüzet fogna a mi szívünk is ennek a nagy szentnek lángoló szeretetétől! Ne csak szép, tüzes szó, ne csak álmodozó vágyakozás legyen a mi szerelmünk a szeretet Istene iránt, hanem gyönyörű valóság, azaz olyan erős, mint a halál és olyan kemény, mint a pokol! Segítsen bennünket erre az erős asszony, avilai Szent Teréz!

Könyörögjünk! O édes Jézusunk, aki a szeráfok szeretetének mennyei lángját gyullasztottad fel Szent Teréz szívében, könyörülj meg mirajtunk, és tedd fagyos, közönnyel teli szívünket érted lángolóvá, hogy méltán neveztessünk a szeráfi Szent Teréz igazi gyermekeinek. Aki az Atyával és Szentlélekkel egyetemben élsz és uralkodol, Isten, most és mindörökkön örökké! Ámen.

Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

Fent: az 1636-ban épült, Szent Terézről nevezett templom és kolostor Avilában.

9. nap - Szent Teréz és a szentségi Jézus

A legnagyobb jó a világon a legméltóságosabb Oltáriszentség. Nincs nagyobb jó, nincs akkora jó, és nincs semmi, ami csak meg is közelíthetné - oly nagy, oly igen nagy jó az Üdvösséges Ostya, a szentségi Jézus. Mint a nagy természet számára az égen a Nap, az nekünk, sőt annál is több, végtelenül több Jézus a tabernákulumban. Képzeljük el Nap nélkül a világot, a természetet, a kis földet. Sötétség volna, éjszaka és hideg, kietlen minden. Nem volna élet sehol. A Nap jelenti a fényt és a meleget, a születést, a zsendülést, a fakadást és az életet. A szentségi Jézus a testben élő lélek Napja. Ő a lélek boldogsága, ő a világossága, a melege, a tápláléka, az itala, szóval az élete, mindene. Rombold le a tabernákulumot, vagy bújj el annak isteni Lakója elől, mint a korhely a kocsmába vagy a féreg a pincébe - s nem lesz élet benned. Megvakul a lelked, mert nem jár világosságban, kihűl, mert nincs, ami melegítse, elsorvad, mert nincs, ami táplálja.

Aki ismeri Nagy Szent Terézt, aki olvassa írásait, annak összes benyomását őróla ebben lehetne összegezni: mindene Jézus! Ezt a drága Nevet írta fel minden munkája élére, Őt emlegeti írása minden lapján, reá hivatkozik, Őt szólítja meg, Őt dicséri, magasztalja, Hozzá imádkozik. Nincs életének semmiféle vonatkozása, eseménye, semmiféle ügye, amelyet Vele összefüggésbe ne hozna. Neki több Jézus, mint a gyermeknek az anyja, mint a szegénynek a pártfogója, több mint a menyasszonynak a vőlegénye, neki a szentségi Jézus - az élete. Ezért azaz édes, fájdalomtól túláradó kesergés, amikor a kietlenné lett, az Oltáriszentségtől megfosztott templomokról beszél; panasza az Úrhoz e szörnyű rombolások miatt úgy hangzik ajkáról, mint akit valóban szíven sebeztek. Ő tudta, vallotta és átélte, hogy az Oltáriszentség a legnagyobb jó a világon.

Mi is szeretnénk, ha így beszélhetnénk a szentségi Jézusról, ha számunkra is valóban az elképzelhető legeslegnagyobb jót jelentené a világon. Kérdezzük tehát, hogyan jutott el idáig Szent Teréz? Mert ez a nagy összeforradás a szentségi Jézussal, ez a Vele való, szinte szüntelen együttélés - eredménye egy útnak, amelyet meg kellett tennie, amíg ideért. Más szóval, mi visz a szentségi Jézussal való egyesüléshez? Mi szükséges ahhoz, hogy számunkra is ugyanazt a napot, ugyanazt a legnagyobb ját jelentse a tabernákulum, mint Szent Teréz számára? Három dolog: a hit, a bizalom és a szeretet az Oltáriszentség iránt.
1. A hit. Hinni kell, hogy Jézus köztünk van, hogy valósággal ott rejtezik a tabernákulum mélyén az Ostya színe alatt. Hinni, de nemcsak valahogyan, hanem oly eleven hittel, mint amilyen volt Szent Teréz hite. Csodálkozott, amikor hallotta a megjegyzést: mily jó lett volna élni akkor, amikor Jézus a földön járt! Ő ezután nem vágyakozott. Hiszen itt van Jézus, ugyanaz az Istenember, aki akkor élt. A tanítványok nem lehettek szerencsésebbek, mint mi; s aki a ruhája szegélyét érintette és az érintéstől meggyógyult, alig dicsekedhetnék lelkesebben, mint mi; hiszen mi mindennap érinthetjük, szívünkbe fogadhatjuk; mi boldogabbak lehetünk, mint az apostolok, mert mindennap táplálkozhatunk Vele!

Olyan nagy ez a hit Szent Terézben, hogy szinte súrolja a valóság határát. Ekkora hittel közelíteni a szentségi Jézushoz, ilyen hittel letérdelni előtte vagy gondolni Reá a távolból, hódítást jelent: a föld meghódítja az Eget, a mélység lehúzza a magasságot, egy szegény emberi szív az Egek Királyát.
Gondoljuk csak el, milyen szemet vethetett a tabernákulum Jézusa tisztaságos Jegyesére, amikor az reá gondolt, amikor Őt elképzelte, amikor Hozzá beszélt, és amikor Őt imádta! „Ekkora hitet nem találtam egész Izraelben, egész Spanyolországban, az egész földkerekségen” - mondhatta édes gyönyörűséggel az isteni Fogoly. - Boruljunk le Péterrel, és esedezve kérjük Jézusunkat: Uram, öregbítsd bennünk a hitet!

2. A bizalom. Rejtőzzünk el Szent Teréz valamelyik kolostorában, hol itt, hol ott, és lessük meg őt a lélek szemeivel olyankor, amikor egyedül van a cellájában vagy a tabernákulum előtt! Mindig ugyanazt a jelenetet láthatjuk: ahogy bizalmas beszélgetésben van elmerülve Jézusával. Határtalan bizalommal tárgyalja meg vele rendi ügyes-bajos dolgait, személyi ügyeket, anyagi kérdéseket s mindenekfölött a lelkek ügyét. Ügy kér, úgy könyörög, mint aki tudja, érzi, hogy meg is kapja azt, amit kér; oly bizalommal, hogy az Úr nem tud neki ellenállni, és ezt az édes, gyermeki lelket valósággal a tenyerén hordja.

A tabernákulumot hihetetlen közelségbe hozza a mi lelkünkhöz is. Amikor látjuk ezt a soha nem tapasztalt, bizalmas viszonyt, amelyben ők ketten vannak, Jézus és Teréz, az ámuló szemlélőnek az az érzése támad, hogy Jézus kilépett az aranykalitkából, megnövekedett és édes elmerülésben társalog Jegyesével. Mintha látnánk mi is Jézust, és mintha ez egészen természetes volna.

„Köztetek van az, akit ti nem ismertek” - halljuk a Szentírást. De mi már úgy vagyunk, hogy Teréz révén egész bizonyossággal tudjuk, hogy valóban köztünk van, sőt, hogy mi már ismerjük is Őt. Megismertük, és csak azon csodálkozunk, hogy még mindig nem vagyunk vele oly bizalmas jó viszonyban, mint Teréz. Azaz már ezek után nem is lenne csoda, ha úgy tudnánk benne bízni, mint ő Hitével kicsalta Ót a tabernákulumból, bizalmával bevette szentséges Szívét. Vajon mit művelt szeretetével?

3. A szeretet az, ami biztosítja a két szerető szívnek, az isteni és az emberi szívnek egyesülését. A hit magára vonja a tabernákulum lakójának figyelmét, sőt leköti az érdeklődését; a bizalom megnyeri a Szívét, behálózza azt, hogy szabadulni ne tudjon, mintegy foglyul ejti - a szeretet egyesíti vele. ők egészen egymáséi! Eggyé lettek. Mint a tűzbe dobott fahasáb. Eleinte még különbözik lángja a tűz lángjától, még füstöt is ád, amíg kiizzadja a nedveket; de aztán kiszárítja a tűz, lángba kap, és a két láng - már nem külön-külön, hanem teljesen egybefonódva - együtt lobog az ég felé.

Jézus így beszél Jegyeséhez: Te az enyém vagy, én a tied. Az én ügyeim a te ügyeid, a tieid az enyéimek! - Az ilyen szív már mindent szeretetből tesz, s mindent szerelmeséért. Teste-lelke az övé, akarata nincs, és gondolatvilága tökéletesen megegyezik az Övével. A világ az ilyen lélek számára megszűnik, a Sátánnak sincs semmi hatalma fölötte; énje elveszett, él ugyan, de már nem ö él, hanem Jézus él őbenne. Ketten vannak csak e földön: a két lélek, Istené és az emberé. De e kettő is eggyé lett.

Ó, a szeretetnek hallatlan átalakító hatása van. Levetteti a régi embert és fölveteti az újat. Az ős-Adámból új lesz, a második Ádám: Krisztus!
A hit szikla: megáll rajta összedönthetetlenül a tabernákulum. A bizalom csodákat művel, rabul ejti az Istent. A szeretet Jézussá tesz. Nem én mondom, a Szentlélek mondja: „Isteniek lesztek, a Magasságbelinek fiai mindnyájan!”

Ez a Teréz és a szentségi Jézus viszonyának története. Két lélek története. Más szóval így is lehetne mondani: a tabernákulum titka, vagy hogyan lesz mennyországgá már e földön az emberi szív?!...

Befejeztük! Búcsúzunk szeretetre méltó szentünktől. Nem örökre! Sokszor visszatérünk még hozzá egy-egy szent kilenceddel, hogy megtudjuk, mi is az egyedül-szükséges, hogyan kell imádkozni, szeretni az önmegtagadást, a szegénységet, hallani akarjuk, amint ellenállhatatlan erővel buzdít minél mélyebb alázatosságra, élvezni édes humorát, eltanulni vidám lelkületét, venni tőle rendíthetetlen hitet, határtalan bizalmat, lángoló szeretetet, és kiesdeni az ő érdemeivel - a tiszta egyszerű szívet!

Addig pedig tanítson bennünket naponta titkon a szépséges mennyországból a legédesebb tudományra: szeretni a szentségi Jézust, és lopja bele a lelkünkbe, hogy a legnagyobb jó ezen a világon az Égből szállott Kenyér, a legméltóságosabb Oltáriszentség! Ámen.

Könyörögjünk! Áldott Urunk, Istenünk, szentségi Jézusunk, aki határtalan szeretetedben leszállottál közénk égi trónusodról és velünk maradtál vigasztalásunkra, segítségünkre, ho

Válasz