Török Csaba teológus tartott előadást február 26-án a budapesti Avilai Szent Teréz-plébánián „Ki volt Ő…? Szent Teréz személyiségének bemutatása” címmel.

A Terézre szálló örökség

Az előadás első részében arról a gazdag és mély lelki örökségről hallhatott a közönség, amelyet Avilai Szent Teréz kapott, és amely rendmegújító tevékenyégének alapja lett.

Török Csaba emlékeztetett: a kármelita rend lelkiségének gyökerei Illés prófétáig nyúlnak vissza. Illésig, aki hallgatta és hirdette Isten igéjét. Ez az Isten szavában gyökerező, abból élő prófétai lelkiség a kármeliták lelkiségének alapja. Illés legfőbb élménye az Istennel való találkozás volt a szent hegyen. És rengetegen követték őt: már a Krisztus előtti századokban éltek azokban a hegyekben remeték, majd a keresztény szerzetesség megszületésekor Remete Szent Antal is Illés prófétát állította példaként a szerzetesek számára. Illés tehát valóban kezdet.

Amikor a 13. században Albert jeruzsálemi pátriárka összegyűjtötte a Kármel hegyén és a környező hegyekben élő remetéket, és elkészítette számukra a szabályzatot, tudatosan keresték ezeket az ószövetségi gyökereket és örökséget.

A 13. század első fele a nagy rendalapítók és a nagy rendek születésének kora. A kármelitáknak nem volt olyan nagyhatású alapítójuk, mint Assisi Szent Ferenc, Szent Klára vagy Szent Domonkos. Ezért, hogy saját lelkiségüket ki tudják fejezni, Illés próféta alakjához ragaszkodtak, aki a szerzetesi élet és a remeteség ideálja volt számukra. Vágyuk is ugyanaz volt: találkozni Istennel és megmaradni személyes közelségében. A fuga mundi, vagyis a világból való kifutás, menekülés volt az eszmény – a világ gazdagságából, birtoklásából, vágyaiból az Isten szabadságára való eljutás, mely teljesen az Isten szolgálatára rendel.

A kármelita rend egyszerre szemlélődő és apostolkodó, a kármelita szerzetes egyszerre remete és próféta.

Teréz lelki útja

Az örökség, a gyökerek bemutatása után Avilai Teréz személyes lelki útjáról szólt Török Csaba. Kiemelte: rejtett belső élet, mély spiritualitás jellemezte őt a felszínen játszódó életesemények mögött.

Teréz érzékeny és igen művelt fiatal lány volt, ugyanakkor bátor és talpraesett. Az eseményeket próbálta mindig „lélekben olvasni”, vagyis lelki üzeneteket keresett, azt, hogyan viszi valami jobb felé az, ami történik. Hiszen „az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28).

Fiatal korától kezdve gyakran elmélkedett Jézus szenvedéseiről, így kezdte el gyakorolni a belső imát, a saját belső világával harcolva, nem tudatosan. Mesterek, könyvek nélkül, egyedül jutott el a belső imádságig.

Avilai Szent Teréz spiritualitásának leglényegesebb vonása: mindig Krisztus áll a középpontban. Az előadó feltette a kérdést: vajon hányan mondhatjuk el ezt, hogy nem önmagunk és nem más van a középpontban, hanem egyedül csak Krisztus?

Teréz megtestesítette a kármelita eszményt: tevékeny élete belső forrása az imádság volt. Az általa vezetett 16. századi megújulás célja is a hagyományokhoz (Illés prófétához) való visszatérés volt, a még nagyobb tökéletesség megélése, a „jobbulás” lehetőségeinek keresése.

A belső várkastély című művében fogalmazta meg a kármelita hivatás lényegét. Nem más az, mint az imádságra és a szemlélődésre való elhivatottság. Teréz az első atyák lelkesedését, belső magatartását kereste. Ez azonban nem „múltmásolást” jelentett. Teréz vallotta, hogy minden kor szerzetesei alapjai az utánuk jövőknek, mindenki kezdet, és a neki hagyott jóról a még jobb felé kell haladnia. A múlt nem válasz a jelenre, most van a kezdet minden nemzedék számára.

A Teréztől kapott örökség

Az Avilai Szent Teréz által ránk hagyott lelki örökségéről szólva Török Csaba elsőként az imádságot emelte ki. Az imádság nem „eseti” cselekedet. Olyan nincs, hogy naponta háromszor imádkozom tíz percet. Ez nem működik. „Szüntelenül imádkozzatok!” (1Tessz 5,17) Teréz szerint az imádság létmód: stílus, ahogy élek. Ahogy a szőlővessző állandóan rajta van a szőlőtövön, úgy kapcsolódunk mi is Krisztushoz. Nem más ez, mint imádság, állandó Isten-kapcsolat.

Teréz szép hasonlata szerint olyan az imádság, mint amikor az égő tűzre rőzsét dobnak: a tűznek állandóan égnie kell, a rőzse önmagában nem gyújtja meg, nem lobbantja lángra.

A kármeliták lelkiségének forrásait sorra véve az előadó a következőkre hívta fel a figyelmet egy magyar kármelita nővér nyomán:

1. A Szentírás olvasásának fontossága. A cél: Isten szavát hallgatni, befogadni és továbbadni. Az Isten szava áthat, egészen átalakít. Napi 15 perc mindenkinek belefér. Kezdjük az evangéliumokkal!

2. A röpimák gyakorlása. Olyan ez, terézi hasonlattal élve, mint mikor az ember fölszántja szívét, és pici magokat vet, amelyek aztán nőni kezdenek.

3. Az „ajtónálló gyakorlat”: éberség, állandó készenlét a találkozásra. „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20) Éberen kell őrizni a szívünket,ott kell állni az ajtónál, készen a találkozásra. Minden pillanat Isten pillanata. Vagyis: minden pillanat az ítélet pillanata. Minden pillanat, amit kapunk, ajándék, nem pedig magától értetődő lehetőség. „Imádkozz, és tedd, amire jutottál!” – mondták a sivatagi atyák. Ha valamely cselekedet előtt nem tudunk imádkozni, nem tudjuk kimondani közben Jézus nevét, akkor azt ne tegyük meg.

Így, ezeken a gyakorlatokon keresztül kell elérnünk, hogy az imádság gyökeret verjen bennünk. Ha sikerül elérnünk az állandó imádságot és éber lelki állapotot, akkor az Isten elkezd gyógyítani, átalakítani minket – a Szentlélek melege által. Így a lélek egyre inkább egyszerűvé válik, egyre közelebb kerül a sancta simplicitashoz (szent együgyűség), amely a szentek tudománya. „Egy-ügyű” lesz az ember, vagyis csak Istenre figyel. Ez a legszentebb dolog.

A lélek elcsendesül, csak a csend és béke lakik már benne. Keresztes Szent János így írta le ennek a megérlelődött léleknek az állapotát: „Ilyenkor a lélek elégedjen meg azzal, hogy állandóan szeretettel figyel Istenre...” Nem tud semmit, nem akar, nem birtokol semmit, nem vágyik semmire – tehát megérlelődött a teljes szabadságra. Olyan lesz, mint a hatalmas óceán, amelynek felszíne nem zilált, nem zavaros, még csak nem is fodrozódik hatalmas mélységei és erői fölött.

Előadását Szent Teréz buzdításával zárta Török Csaba:

„Nem azt kívánom tőletek, hogy gondolataitokban foglalkozzatok Ővele, vagy hogy sok következtetést vonjatok le, vagy hogy az értelmetek holmi magasztos és körmönfont elmélkedésekbe merüljön. Csak arra kérlek, hogy nézzetek Rá!”

Végül kérdésre válaszolva Török Csaba emlékeztetett: Avilai Szent Teréz kora, a 16. század, szentek sorát adta nekünk. Hasonlóan nehéz, töredezett, széteső kor volt az, mint a miénk, a világ darabjaira hullott. A nagy változások korában nagy szenteket ad az Úr, akik a szétesett világ darabjain újat építenek. Egyszerre avatják boldoggá ebben a 16. században Xavéri Ferencet, Keresztes Jánost, Néri Fülöpöt, Loyolai Ignácot és Avilai Terézt!

Erős, rendíthetetlen bizalommal élni, a jóról mindig a még jobb felé törekedni – ezt tanítja nekünk az 500 évvel ezelőtt született Avilai Szent Teréz.

Fotó: Kuzmányi István

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír