Jézus bemutatása a templomban, 158 x 136 cm, freskó a firenzei Szent Márk-kolostormúzeumban, 10. cella, 1440 körül

Az "Angyali" jelzőt már a kortársaktól elnyerte Fra Giovanni da Fiesole domonkos pap, a XV. század első felének egyik legnagyobb festőművésze, a reneszánsz és a humanizmus ünnepelt mestere.

Giorgio Vasari, Michelangelo csodálója és tanítványa, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek című művében, száz évvel Fra Angelico halála után, nagy tisztelettel és elismeréssel ír művészi és emberi kiválóságáról. Ő nevezi először szentnek. "Kívánhat-e többet az ember, mint hogy szent életmódjával már életében biztosítsa magának a mennyországot, és erényes munkával múlhatatlan hírnevet szerezzen magának a világon? Mert bizonyos, hogy Fra Giovanniéhoz hasonló, rendkívüli és magasztos erények csakis ilyen szent életű emberek lelkében sarjadnak."

Az Angyali üdvözlet részlete

Kétségtelen, hogy Fra Angelico művészi nagysága nem választható el domonkos szerzetesi mivoltától. Festészete a domonkos lelkiség expresszív erejű, magas művészi színvonalú megjelenítése, amely ma is magával ragadja a világ legkülönbözőbb táján élő, legkülönbözőbb kulturáltságú embereket. Bárki meggyőződhet erről a firenzei Szent Márk-kolostormúzeumban, ahol életművének nagy része látható. Naponta ezrek keresik fel, és a legfelszínesebb, fáradt turista is átszellemül képei előtt. Nem siet tova, nem mondja, hogy minden kép egyforma, mindig csak ugyanazt látja, hanem lélegzetét visszafojtva, ámulattal nézi az egyes cellák ajtajából Krisztust a kereszten, a tövében térdelve imádkozó Szent Domonkossal, az Angyali üdvözletet a 3. cellában (1. kép), vagy a Madonnát a domonkos szentekkel. Itt minden ember lelke megnyílik, látja a szent víziót, megérinti szívét az Isten-ember fénylő, éltető szeretete.

Fra Angelico ötszázötven év után is nagy hatással gyakorolja domonkos hivatását: hirdeti az Örömhírt! Ezért avatta boldoggá 1982-ben II. János Pál pápa a már addig is Boldognak nevezett szerzetes-festőt. Karol Wojtyla, aki maga is művész, egész papi életében, s immár negyedszázados pápasága alatt nagy figyelmet fordított az igazi művészet megbecsülésére. Jól tudja, hogy a művészet milyen szerves része az egyház evangelizációs küldetésének. Ezért állított egy szent művészt a világ elé, amikor szekularizált világunkban oly kevés hitele van az Istenbe vetett hitnek, amikor tombol a bűn, s következésképpen boldogtalanság, céltalanság jellemzi az emberek egyre nagyobb részét. Az igazi művészet fényt gyújt a szívekben, felemel és boldogít!

Fra Angelico Guido di Pietro néven 1387 körül születhetett, 1407-ben lépett be Fiesoléban a szigorúbb szabályzatot követő Szent Domonkos kolostorba, amelyet a rend nagy reformátora, Fra Giovanni Dominici (+1419, Budán) alapított. Itt a Fra Giovanni nevet kapta. Keresztelő Szent János lett a védőszentje, aki egész életében rámutatott az igazi Világosságra (2. kép).

Novíciusmestere és a későbbiekben is lelki vezetője FraAntonino Pierozzi volt, aki 1439-44 között, amikor Fra Angelico a firenzei Szent Márk-kolostorban festett, a kolostor priorja volt, majd Firenze híres érseke lett, akit VI. Hadrián pápa szentté avatott a XVI. században. Fra Angelico a fiesolei kolostorban nagy lelkesedéssel szívta magába Szent Domonkos és Aquinói Szent Tamás tanítását Capuai Rajmund és Giovanni Dominici megvilágításában. A közvetlen forrás a Sienai Szent Katalinnak adott isteni kinyilatkoztatás volt. Katalinnak mondta az Úr: "Isten legyen mindig a szemed előtt! Élj Istenben és Istenből! Nyissátok ki az értelmetek szemét a legszentebb hit fényével!" Ebben a szellemi-lelki légkörben fogalmazódott meg Fra Angelicóban szerzetesi-művészi programja: Isten Fényét megjeleníteni, az ő tüzes, forró szeretetét fénylő színekkel láthatóvá tenni.

Mária koronázása, 240 x 211 cm, 1450 körül, Párizs, Louvre, táblakép

Művészi elindulásakor mestere az ugyancsak domonkos szerzetes, Lorenzo Monaco. Kezdetben Masaccio, majd Uccello és Ghiberti a nagy példakép, aztán megtalálja egyéni hangját az egyre mélyebb meditációban, Isten fénylő arcának látásában, a "visio beatificá"-ban.

Számos festői megbízatást teljesít, műveit az 1420-as évektől ismerjük. Festményeinek legnagyobb tárháza a firenzei Szent Márk-kolostor, amelyet Cosimo Medici, Firenze városának gazdag bankár vezetője, a "Haza Atyja" alapított, s a fiesolei szigorúbb szabályzatú domonkosokat hívta meg az újonnan épített, pompás reneszánsz kolostorba. Fra Angelicót bízta meg a közösségi termek és az egyes cellák festészeti díszítésével. Hat évet dolgozott itt mesterünk a Legfőbb Szép, a Legnagyobb Jó és az Egyetlen Igaz fényébe merülve 1439-1445 között.

1445-ben IV. Jenő pápa Rómába hívta, hogy a Szent Péter-székesegyházban fessen. Ez a műve a templom elbontásával az 1506 utáni években megsemmisült. 1447-48-ban V. Miklós pápa bízta meg kápolnája és dolgozószobája kifestésével. A kápolna ragyogó freskódísze ma is a Vatikán egyik büszkesége. Szent Lőrinc és Szent István diakónusok életének főbb eseményeit jeleníti itt meg Fra Angelico az oldalfalakon, Isten fénylő látomása alatt, mely a menynyezeten tárul elénk. 1450-ben ismét Fiesoléban találjuk, ahol a kolostor priorjává választják. Közben rendületlenül fest. Ekkor készül, többek között, a Louvre-ban őrzött, nagyméretű, fénylő Mária koronázása táblakép, a római Barberini-képtár Utolsó ítélete, a washingtoni National Galleryben látható Királyok imádása, s ekkor alkotja meg a firenzei San Marco-kolostor további freskó- és táblaképeit.

1454-ben ismét Rómában van, itt hal meg 1455. február 18-án, néhány héttel V. Miklós pápa halála előtt. A római domonkosok Santa Maria sopra Minerva templomában temették el. Sírköve előtt, melyen a szerzetes Fra Angelico közel életnagyságban, reneszánsz portréhűséggel jelenik meg, mindig látni imádkozó embereket.

Boldog Fra Angelico örök példakép minden kor művésze számára! Hirdeti, hogy nincs igazi művészet lelki tartalom nélkül! A művész feladata a transzcendencia megragadása, az Isten-ember örök, fénylő, éltető szeretetének megjelenítése, sugárzása.

Prokopp Mária

Angyali üdvözlet

Angyali üdvözlet, 190 x 164 cm, freskó, 1439 körül, Firenze, Szent Márk-kolostormúzeum, 3. cella

Fra Angelico az "Angyali" jelzőt többek között ezért a képéért is kapta. Mintha nem is emberi kéz festette volna a Szent Szűznek ezt az átszellemült, mély lélek-portréját, hanem szellemi lény, angyal lehelte volna a falra ezt a látomást. Az alig két négyzetméternyi piciny cella falát kitágítja a reneszánsz perspektívával ábrázolt helyszín, a boltíves, zárt cella, amelynek teljes magasságát betölti Isten fénylő hírnöke, Gábriel arkangyal, aki az Isten szeretetét közvetítő tüzes piros ruhában és csillogó, pávatollas szárnyakkal beragyogja a cella félhomályát és benne az Úr szolgálóleányát.

A világtörténelem legnagyobb eseménye történik itt! Isten részese kíván lenni emberségünknek, saját, örök boldogságába akarja emelni a bűnös emberiséget. A kiválasztott, szeplőtelen Szűztől kíván emberré születni, ha ő vállalja az istenanyai szerepet. Fra Angelico Máriája reneszánsz intellektussal rendelkező ember, mint maga a művész, aki tudatosan adja át magát, teljesen, Isten szolgálatára. A Szűz testetlen, lebegő alakja, a halvány rózsaszínű ruhában és a piros köpenyben, amelyet körülölel és áthat az angyal felől áradó fénylő kegyelem-özön, sugározza az angyalnak adott válaszát: "Legyen nekem a te igéd szerint!" Ő már nem önmagának él, hanem Istenben és Istenből.

E kép ilyen expresszív erejű megjelenítéséhez nem elégséges a nagy művészi tehetség. Ehhez a kép szereplőihez hasonló lelkület kell! S akkor a művész teremteni tud, mint ezen a képen Fra Angelico, aki mennyei atmoszférát teremtett itt, és minden egyes művén!

A kép bal szélén Szent Péter domonkos vértanú áll az angyal mögött, szerényen. Jelenléte arra utal, hogy ez a teljes Istenre hagyatkozás, amit Mária jelenít meg a képen, s amely minden szerzetes, sőt minden keresztény hivatása, nem valósítható meg áldozatok, vértanúság nélkül.

Szent Péter mártír-triptichon

Szent Péter mártír-triptichon, 137 x 168 cm, 1428, ma Firenze, Szent Márk-kolostor

A háromrészes oltárkép a kamalduli apácák Szent Péter mártír firenzei temploma számára készült. Középen az Istenanya a kegyelem égszín-kék palástjába öltözve tartja a térdén álló isteni gyermekét, aki áldó jobbjával az Atyaisten szeretetét árasztja az emberiségre. Az Atya a fénylő aranykeret felső részén jelenik meg, és küldi a Szentlélek Istent a Madonna felett galamb képében lebegve, hogy újítsa meg a Föld színét.

A Madonna mellett két-két szent áll, Fra Angelico legfőbb példaképei: Keresztelő Szent János, a rend védőszentje, és a domonkos rend első három nagy szentje: Domonkos, Péter mártír és Aquinói Tamás. Valamennyien tudatosan megfontoltan, intellektuális elhatározással adták át önmagukat Istennek, öltötték magukra a domonkosok fénylő fehér habitusát és a bűnbánat, a vezeklés fekete köpönyegét. Felettük az Angyali üdvözlet jelenete, az emberiség megváltásának kezdete, az örök boldogság megnyitásának örömhíre áll. Az oromzat kis jelenetei a szerzetesek mindennapi életét mutatják be. A Szépművészeti Múzeum remeték életét bemutató XV. század eleji szép festményét is, az új kutatás szerint, Fra Angelico festette.

KépgalériaA keresztségben a Guido nevet kapta. Tizenhét évesen már a firenzei Szent Miklós Festőtársulat tagja volt, ahol rövid időn belül felismerték tehetségét. Bár fényes karrier előtt állt, mégis belépett Fiesole-ban a domonkosok közé. Itt kapta a János nevet. Teljes művészi tehetségét a szerzetesközösség szolgálatának szentelte. Nemcsak a templom és a kolostor falait ékesítette fel, hanem festményeinek eladásából még a testvérek fenntartását is biztosíthatta. Hírneve hamarosan átlépte a kolostor falait: 1437-1445 között alkotta meg híres freskóit a firenzei Szent Márk kolostorban, amellyel halhatatlan hírnevet szerzett magának. A pápa Rómába hívta, ahol nemcsak az apostoli palotában festett, hanem Olaszország egyéb városaiban is. Mindenütt Fra Angelico-nak, vagyis Angyali testvérnek kezdték hívni, mivel „olyan szépen festett, mint egy angyal”. Amúgy műveiben gyakran ábrázolja az angyalokat. Halála után azonnal boldogként tisztelték elismerésül életszentségéért és tehetségéért, amellyel Istent dicsőítette. Hivatalos tiszteletének jóváhagyásához azonban el kellett még telni néhány évszázadnak, amelyet végül a művészek nagy barátja, a költő és pápa II. János Pál véglegesített.

Részlet II. János Pál pápa Leveléből a művészekhez:

A társadalomnak a művészekre éppúgy szüksége van, mint tudósokra, technikusokra, munkásokra, szakemberekre, hitvallókra, tanítókra, apákra és anyákra. Mindezeknek a művészet azon magasrendű formájával kell szolgálniuk az egyén növekedését és a társadalom fejlődését, ami a nevelés művészete. Ezen belül a művészeknek minden nép műveltségében megvan a maguk helye. Amennyiben valóban értékes és szép alkotásokat hoznak létre, nemcsak saját népük és az egész emberiség műveltségét gyarapítják, hanem kiemelkedő szolgálatot tesznek a közjónak is…A Krisztustól rábízott üzenet továbbadásához a Egyháznak szüksége van a művészetre. Az Egyháznak ugyanis a szellemi, a láthatatlan valóságot, Isten világát kell fölfoghatóvá, sőt, amennyire csak lehet, vonzóvá tennie. Tehát az önmagában kimondhatatlant kell érthető formába öntenie. (4, 12).

Annak ellenére, hogy már életében korának egyik legkiemelkedőbb festőjeként ismerték, megmaradt az alázat és a szelídség ihlette visszavonultságban. Amikor IV. Jenő pápa felajánlotta neki a püspökséget Firenzében, Fra Angelico könyörgött neki, hogy bízzon meg vele valaki mást, aki méltóbb rá, ő ugyanis egyszerű szerzetes szeretne maradni. Mesélik, hogy sosem vette kezébe az ecsetet, hogy ne imádkozott volna előtte. Ha pedig egy képet megfestett, sosem végzett rajta javítást. Műveit nézegetve nem lehet nem észrevenni, hogy azok az isteni szó és az Istennel való mély egyesülés fölötti meditáció gyümölcsei. „Aki meg akarja festeni Krisztust – mondogatta – közel kell lennie Hozzá”. Festményeiből valóban ez az átszellemülés tükröződik, amelyet nem lehet pusztán festészeti technikákkal elérni. Még ma is azt mondják róla, hogy a legkifinomultabban, a legszebben és a leggyengédebben tudta megfesteni a Szentet.

Manapság széles körben beszélnek a kultúra hanyatlásáról. Vonatkozik ez nemcsak általában a kultúrára, hanem magára a keresztény képzőművészetre is. „Hajdanán jelentős kulturális korokat tudhattunk magunkénak: romantika, pozitivizmus, impresszionizmus, amelyek gazdag kulturális kincseket termettek számunkra, ma a szupermarketek és a fogyasztói társadalom korában nem marad más nekünk, csak egy kupac szemét” (M. Starowieyski atya).

Átélve korunk dekadenciáját, keressük a kiutat, bár gyakran kétségbeesetten és hiába. II. János Pál pápa fent idézett Leveléből a művészekhez azt „sugalmazza”, hogy a vallás továbbra is a művészet ihletettségének kimeríthetetlen forrása marad, mert „A vallásban a legfontosabb személyes kérdéseket tesszük föl, s a végső, egzisztenciális válaszokat keressük.” (13) Érdemes felidézni a hozzánk intézett szavait is: „Nem mindenki hivatott arra, hogy a szó szoros értelmében művész legyen. A Teremtés könyvének kijelentése szerint azonban minden ember megkapta a feladatot, hogy saját életének mestere legyen: életéből mesterművet, műalkotást kell létrehoznia.”

Mesélik, hogy Fra Angelico halála után az általa festett angyalok arcán legördült egy könnycsepp…

Talán nincs akkora tehetségünk, életszentségünk és alázat bennünk, mint Fra Angelico testvérben volt. Halálunk után talán nem siratnak meg bennünket az angyalok. Elég lenne viszont, ha csak az emberek sírnának utánunk.

Istenünk, a Te kimondhatatlan adományodnak köszönhetően boldog Fra Angelico szüntelenül kutatta szavad titkait, add, hogy közbenjárására megismerjünk Téged a hit által, és eljussunk csodálatos arcod szemlélésére. A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen.