Cserháti Ferenc, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia külföldi magyar lelkipásztori szolgálatért felelős püspöke idén kilencedik alkalommal írt körlevelet a külföldön élő magyar, illetve magyarul beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz karácsony ünnepére készülve.

Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!

Különös tisztelet, hála, megbecsülés illeti azokat az idegenbe kényszerült honfitársakat és udódaikat, akik új környezetükben is megtalálták annak módját, hogy tanúságot tegyenek keresztény hitünkről, édes anyanyelvünk, kultúránk szeretetéről. Elismerés illeti azokat a magyarokat, akik az egzisztenciális küzdelmek, új szokások és eszmeáramlatok özönében is szilárdan őrizték, ápolták őseink nyelvét, kulturális örökségét; ragaszkodtak keresztény hitünkhöz, Szent István király népéhez és szellemi örökségéhez: világszerte magyar egyházközségeket, egyesületeket alapítottak, iskolákat és templomokat építettek.

Elkötelezett helytállásuk a mai megváltozott körülmények között is követésre serkent. Arra ösztönöz, hogy mi is végezzük el a ránk eső feladatokat azokon a külföldi tájakon, ahol ők már előttünk jártak, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy az emigráció önemésztő természetének megfelelően, a 20. századi emigráns generáció sem kerülheti el a Rákóczi- és Kossuth-emigráció sorsát. Az elődök példája helytállásra serkent, még akkor is, ha napjainkban fájdalommal tapasztaljuk, hogy verejtékes munkával felépített templomaink, iskoláink sokfelé elnéptelenedtek és bezártak, egyesületeink kiöregedtek, felszívódtak, vagy éppen életben maradásukért küzdenek, és azt is jól sejtjük, hogy ezt a folyamatot még az a Nyugat felé irányuló, újkori kárpát-medencei kivándorlás sem lesz képes megállítani, amely ugyancsak megtépázta magyar falvaink és városaink lakosságának létszámát. Ez az új vándorlás még hoz némi felfrissülést a külföldi magyar közösségek élet-halál küzdelmében, de már túl összetett, mozgékony, képlékeny és pragmatikus ahhoz, hogy biztosítsa korábban létrehozott közösségeink, testületeink fennmaradását és jövőjét. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy az egyházi, állami és civil szervezetek összefogásával és támogatásával néhány külföldi magyar oázis talán még hosszú távon is megmarad a magyar öntudat és kultúra táplálójának, de az már alig várható, hogy ezek az oázisok lefedjék az egész világot és kielégítsék az óriási szétszórtságban élő külföldi magyarok minden lelkipásztori és kulturális igényét.

Külföldi lelkipásztori útjaim során mégis örömmel tapasztaltam, hogy a magyar szülők napjainkban is nagy áldozatokat hoznak és erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy cserkészetbe, hétvégi magyar iskolába, néptánccsoportokba járassák és táborokba vigyék gyermekeiket. Nem egy helyen hitoktatásban és valláserkölcsi nevelésben is részesítik őket. Jóllehet papjaink száma egyre inkább megfogyatkozik a nyugati tájakon, az elkötelezett hívek mégis megtalálják annak módját, hogy gyermekeinket hitoktatásban és valláserkölcsi nevelésben részesítsék. Tekintettel a nyugati világ gyakorlati materializmusba süllyedt, szabados, keresztény ideálok számára nem éppen kedvező eszmei áramlataira és sokszínű társadalmára, ki ne tudná, hogy ez a hitoktatás és vallásos nevelés mennyi ellenállásba ütközik és milyen súlyos döntéseket és áldozatokat kíván a keresztény szülőktől? Ők mégis vállalják ezt az áldozatot és felveszik a küzdelmet környezetük sodró eszmei áramlatával szemben, mert biztosítani akarják gyermekeik számára a Legfőbb Jót, a teljes életet, az Élet Kenyerét, mindazt, amivel az Isten megajándékozott minket Jézus Krisztusban (1Kor 2, 12). Helytállásukkal tanúsítják, hogy napjaink külföldi magyar diaszpórájában is eleget tehetünk hazafias és keresztény szellemből fakadó kötelességeinknek, ha van bennünk elég öntudat, elszántság és akarat. Megmaradni jó magyarnak és jó kereszténynek sohasem volt könnyű feladat, sem idehaza, sem külföldön. A szépért, a jóért, az igazságért mindig keményen meg kell küzdeni, a sikereket sem adják ingyen, s az Isten országát is csak erőfeszítések árán lehet megszerezni (Mt 11, 12). Az öntudatos keresztény helytállása a világban sokban hasonlít a pisztráng küzdelmeihez a sebes hegyi patakban: a pisztráng mindig az árral szemben úszik, és az ellenkultúra szimbóluma. A vízben él, de sosem adja fel, állandóan ellenáll és keményen küzd felfelé, a forrás tiszta vizéhez. A sodró víz sem zavarja; sőt felhasználja azt, hogy feljuthasson általa a hegyre, a forrás vizéhez. Számára az akadályok az előrehaladás ugródeszkáit jelentik. – A keresztények valóban ellenhangot énekelnek korunk sokszínű kultúrájának kórusában: nem ülnek le komótosan az ingoványos parton, és nem sodródnak tétován az árral. Tevékenyen küzdenek a világ színterén, a politikában, a zenében, a nemiség terén, a családban; foglalkoznak a tudományokkal, a technikával, de ugyanakkor hisznek a jövőben, a haladásban, a megújulás sikerében és nagy erőkkel, töretlen elszántsággal úsznak az árral szemben, a legfőbb célok felé (vö. Godfried Danneels: A fiatalok evangelizálása. Útirányok), mert felismerték, „mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (Róm 12, 2).

A gyermekek hitoktatásáról és valláserkölcsi neveléséről éppúgy nem feledkezhetünk meg, mint a magyar írás-olvasás, irodalom, földrajz és történelem, vagy éppen a cserkésztörvények, a népdalok és a néptáncok áldozatok árán is vállalt tanításáról, mert a krisztusi hit a legfőbb és legfontosabb kincsünk, amit gyermekeinknek adhatunk, hiszen ,,a vallásos dimenzió elválaszthatatlan a kultúrától, az emberi személy globális képzésére irányul, és lehetővé teszi a tudás átalakítását életbölcsességgé” (XVI. Benedek, 2009. április 25-én, találkozó az olasz katolikus hitoktatókkal). Tisztelettel és szeretettel kérem külföldi magyar testvéreimet, hogy ahol csak lehetséges, szervezzük meg az egyházközségi hitoktatást, még ha jól tudom, hogy a külföldi magyar diaszpórában gyakran adódnak olyan helyzetek, ahol ez nem megvalósítható. A hit továbbadásáról és gyermekeink erkölcsi nevelésről azonban még ebben az esetben sem mondhatunk le. Ilyenkor még inkább, mint egyébként áll: „a legfontosabb a családban folytatott nevelés” (vö. II. János Pál, CT, 68).

Ezért most emlékeztetni szeretnék arra, hogy a külföldi magyarok etnikai, kulturális, nyelvi és vallási azonosságának védelme, ápolása és átörökítése, nemcsak az egyház, néhány elkötelezett civil szervezet, egyesület, kulturális követ, hivatásos nevelő vagy lelkipásztor feladata, hanem az egyének, a szülők, a családok személyes hivatása is, és ez a hazai tájakon éppúgy érvényes, mint külföldön. Most elsősorban mégis a külföldön élő magyar katolikusok egyéni felelősségére gondolok, főleg azokra, akik a messzi távolban, az idegenben is nagy tisztelettel és megbecsüléssel gondolnak szülőföldjükre, szüleikre és nagyszüleikre, a tőlük kapott szép élményekre, erkölcsi és vallási nevelésre, arra a szent családi örökségre, amelynek védelmére, gyarapítására a legtöbben személyes ígéretet is tettünk, amikor a keresztség szentségében ünnepélyesen is kijelentettük: úgy neveljük gyermekünket, hogy Istent megismerje, megszeresse és tanítása szerint éljen. A legtöbben talán még emlékezünk a keresztelő kérdésére: „Kedves szülők! Nektek, akik gyermeketek számára a keresztséget kéritek, kötelességetek lesz őt úgy nevelni, hogy hitünk szerint éljen. Tartsa meg Isten parancsait: úgy szeresse Istent és embertársait, ahogy Krisztus Urunk tanította. Vállaljátok-e ezt a kötelességet?” – Hogyne! Szívesen! Igen-igen, vállaljuk, jött a spontán válasz! Legalábbis én még sohasem hallottam, hogy valaki nemmel válaszolt volna a feltett kérdésre – persze ebben az esetben a keresztelésnek is hamarosan vége szakadt volna –, de azt már nagyon sokszor tapasztaltam, hogy a szülők, lelkes ígéreteik ellenére, elhanyagolták gyermekeik vallásos nevelését: a hitoktatást, az elsőáldozási, a bérmálási előkészítőt, a szentmiséket, a családi imát, a vallásos nevelést, mert ezeknél minden más fontosabb volt számunkra.

Mivel a szülők életet adtak gyermekeiknek, terheli őket a nevelés súlyos kötelessége, és ezért ők az első és legfontosabb nevelők. Ők az Isten hírnökei, akik arra vállalkoztak, hogy az Isten és az emberek iránti szeretet és jóság olyan légkörét teremtik meg a családban, amely kedvez a gyermekek teljes, személyes és közösségi nevelésének. A keresztény szülőknek elsősorban nem magyarázniuk kell Istent, hanem életük példájával kell tanúsítaniuk Őt, megmutatva, hogy már rátaláltak és szerető, bensőséges viszonyt alakítottak ki Vele. Ezzel feltárják a hitélet kapuját; a gyermek a családban tanulja meg az első imákat, a közösségi imát a szülőkkel; itt tanul meg ünnepelni: megtanulja megünnepelni a karácsonyt, a húsvétot, Szent István király ünnepét, stb. A szülők itt elsősorban nem tanítják, hanem megszerettetik Istent, például a közös ima, éneklés, adventi koszorú-, betlehemkészítés és egyebek által. Egyetlen család asztaláról sem hiányozhat a Biblia, amely nem csak a könyvek könyve, hanem elsősorban az Isten szava, egy olyan isteni remekmű, amelyet gyakran lapozgatni, olvasgatni is kell – örömmel, hittel és szeretettel.

A család az első iskolája a közösségi erényeknek is, amelyekre minden közösségnek szüksége van. Gyermekeink a megbízható, tartós és kitartó szeretetre épülő családokban szocializálódnak; a családban tanulják meg az emberi viselkedési formákat, az alkalmazkodás készségét; itt tanulnak meg közösségben élni; a családban tanulják meg a kölcsönös segítségnyújtást; itt ismerik meg az emberi értékeket; gyermekeink a családban fedezik fel, élik át és gyakorolják a hit, remény és szeretet erényeit, a bizalom és egymásra hagyatkozás gyönyörű érzéseit; itt sajátítják el és gyakorolják a társadalmi együttélés alapelveit is. „Érezzék át tehát a szülők, hogy a valóban keresztény család milyen döntő szerepet tölt be Isten népének életében és fejlődésében” (VI. Pál, GE 3).

A világiakra bízott evangelizáció mindenekelőtt a mindenkori környezetben történik. Joggal mondjuk, hogy a szülők gyermekeik első hitoktatói, a munkások a munkások első apostolai, a fiatalok is sokszor jobban hozzáférnek barátaikhoz, mint a felnőttek.

A keresztény hit magyar kultúránk éltető, szerves és kitörölhetetlen része, amelynek megismerése nemcsak tudást, egyenes tartást, jellemet, hazaszeretetet formál, hanem hozzásegíti gyermekeinket ahhoz is, hogy növekedjenek „korban, bölcsességben és kedvességben Isten és az emberek előtt”, felnőve pedig megállják helyüket a mindennapi élet küzdelmeiben.

Miközben most újra megköszönöm a külföldi magyar testvérek minden anyagi, szellemi és erkölcsi támogatását közös krisztusi küldetésünk szolgálatában, kívánok mindenkinek jó felkészülést az Úr érkezésére, áldott, szent karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.

Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István király és az összes magyar szentek közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Budapest, 2014. november 30., advent első vasárnapján

Dr. Cserháti Ferenc címzetes centuriai püspök,
a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott
esztergom-budapesti segédpüspök

Magyar Kurír