Szent Domitilla-katakomba, Róma, 4. század

A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából. (Róm 10,17)

Az ókori egyház életében rendkívüli jelentősége volt az élőszónak. A kommunikáció az egyházban elsődlegesen a kimondott és meghallott, meghallgatott üzenetre épült. Becslések szerint a ma ismert ókeresztény irodalom kétharmada eredetileg elmondott, és nem leírt szó volt. A befogadókhoz nem látás, hanem hallás révén ért el az üzenet. A leggyakoribb műfaj a szentbeszéd, amelyet többnyire fejből mondtak el az egyházi szónokok. De ugyanígy a keresztség előtti és utáni katekézisek, a bibliamagyarázatok, a nyilvános viták a zsinatokon és egyéb gyűléseken eredetileg mind szóban hangzottak el. Gyorsírók szorgos munkájának köszönhető, hogy ezek megmaradtak az utókor számára is. Más szövegeket bizonyosan írásban fogalmaztak meg, mint a liturgia könyörgéseit, a hitvallásokat, leveleket, himnuszokat és egyéb költeményeket, ám ezeket is fennhangon olvasták, hogy eljussanak a keresztények széles rétegeihez. (Úgy tartják, hogy a Római Birodalomban minden tizedik ember tudhatott olvasni, túlnyomó többségük szabad férfi polgár volt.)

A szóbeliség erős befolyása még a bizonyosan olvasásra szánt művekben is lépten-nyomon tetten érhető. A gondosan megfogalmazott és szerkesztett teológiai értekezésekben is előszeretettel élnek a szerzők a szóbeli műfajokban szokásos eszközökkel, mint az olvasó közvetlen megszólítása, költői kérdések és felkiáltások, elképzelt párbeszédek, amelyek elősegítik akár a hallgató, akár az olvasó figyelmének megragadását és véleményének formálását. A szabad művészetekben képzett író vagy szónok magától értetődően alkalmazta ezeket az eszközöket, de több mint valószínű, hogy a másik, a hallgatói oldalon is ugyanilyen természetességgel fogadták, sőt el is várták ezeket.

A katolikus zsolozsmában számtalan ókori egyházi mű részlete szerepel. Amikor ezekkel találkozik a mai imádkozó, könnyen megfeledkezik arról, hogy az adott szöveg milyen körülmények között keletkezett, és így a befogadása is nehézkessé válhat. Amikor tehát egy ókeresztény szöveget olvasunk, voltaképpen „belehallgatózunk” egy olyan beszélgetésbe, amely eredetileg nem nekünk szólt. Abból, amit mi hallunk, megpróbáljuk megtalálni azt, ami belőle ma is érvényes, és számunkra is jelentőséggel bír. Mindez pedig szellemi erőfeszítést kíván, ami nem egyszerű; külön figyelmet és belehelyezkedést igényel.

Azért is fokozottan nehéz megtalálni a helyünket ezekben az eredetileg szóban hangzó üzenetekben, mert a mai világunkra a látás és képiség túlsúlya jellemző. Igaz, hogy sokszor kísérik hallható elemek, amit nézünk, amikor a képi és hanghatások egymást erősítve közvetítik az üzenetet – ezt nevezik audiovizualitásnak. Ám az, hogy valamit csupán hallgassunk, és közben semmi mással ne foglalkozzunk, ritkán fordul elő. Nem arra gondolok, hogy látjuk a beszélőt, hiszen a szónoklás mindig kicsit „színház” is. Az arckifejezés, a fej- vagy kézmozdulatok fontos részét képezik a kommunikációnak. De ritka manapság, hogy egy előadáson a hallgatók az előadót nézzék, és ne az általa vetített szemléltető bemutatót a vásznon, vagy hogy a televízióban a bemondót mutassák, és ne az általa felkonferált műsor képkockáit. A technika vívmányainak köszönhetően hanyatlik az odafigyelés és meghallgatás fegyelmezettsége, és így a szónoklás művészete is egyre kevésbé virágzik.

Ezzel szemben az ókorban a kimondott szónak sokkal nagyobb súlya volt, mint ma. Nemcsak a keresztények, de a zsidók és a pogányok is egyaránt úgy hitték, hogy a szónak ereje van, még akár a betegek gyógyítására, akár a rossz elűzésére is. Mégis a szó legnagyobb ereje abban mutatkozott meg, hogy a keresztények hite szerint ez a Szó a világba lépett, és benne az Isten annyira megszólalt, hogy ő maga volt az.

Az ókeresztény atyák viszonylag ritkán beszélnek Isten látásáról, annál inkább Isten szavának (Igéjének) hallásáról. Nyilván ők is tudták, hogy Istennek nincs tüdeje, nyelve, ajka, hogy beszéljen, de nincs is ezekre szüksége, hogy szóljon az emberhez. Isten Szava a reá nyitott és türelmesen hallgató emberi szívben, a hit által hallható meg. A hit pedig a szüntelen ismétlés által válik begyakorolttá: a hitoktatás, a közös istentisztelet és az egyéni imádság újra és újra elhangzó szavai és témái beivódnak a keresztény emberbe, ugyanakkor a szellem kreativitása és a képzelőerő változatossága révén a hit mégsem válik unalmassá vagy elcsépeltté. A közlés és a meghallgatás kölcsönhatásában bontakozik ki az a hit, amely így egyszerre lesz a keresztény közösség és hívő egyén sajátja és életének alakítója.

Fotó: Pécsi Egyházmegye

Csigi Péter/Magyar Kurír