Enzo Bianchi elmélkedése napjaink karácsonyvárásáról, melyet a Pécsi Egyházmegye Vadfüge rovata tett közzé. A szerző laikus szerzetes, a bencés regulát követő, Bose-i Monasztikus Közösség alapító perjele.

A karácsony visszatér. Fényt hoz ezekben a napokban, amikor egész évben a leghosszabbak az éjszakák. Visszatérését a házainkat és városainkat díszítő millió kis fény hirdeti. A leghidegebb napokon jön el újra, de ez az ismétlődés zavaró és unalmas is lehet, ha abból, ami ismétlődik, hiányzik a lényeg, nem nyűgöz le, nem nyit ablakot a reményre.

Néhány éve eddig ismeretlen kérdések kerülnek felszínre a karácsonnyal és az ünneplés módjával kapcsolatban. Egyrészt egyre hangsúlyosabbak az „év végi ünnepek” kereskedelmi szempontjai. Nem véletlen, hogy már a szóhasználat sem kötődik Jézus születéséhez: mostanra a keresztények közül is csak kevesen emlékeznek és emlékeztetnek cselekedeteikkel másokat arra, hogy a karácsonyt megelőző hónap az advent időszaka, tehát várakozás az Úr visszatérésére. Kevesen teszik fel maguknak a kérdést, hogy bizonyos szokásaik valóban összeegyeztethetők-e az ünnep keresztény üzenetével. Másrészt érdekes és sokszor elkeserítő vitáknak vagyunk tanúi azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán szükséges-e a karácsonyt nyilvános és laikus helyeken ünnepelni. Elsősorban az óvodákban és az általános iskolákban hagynak fel hirtelen a karácsonyi ünnepségek, megemlékezések, dalok, rajzkiállítások hagyományával az eltérő vallási hagyományok rosszul értelmezett tiszteletének jegyében. De láthatunk példát ennek szélsőséges ellenkezőjére is: van, ahol ezeket az alkalmakat arra használja fel egy közösség, hogy meghatározza magát másokkal szemben.

Felmerül a kérdés, hogy ezeket a feszültségeket és ellentmondásokat nem tekinthetjük-e egy jó lehetőségnek saját hitünk átgondolására és ennek kinyilvánítására egy kulturálisan sokszínű társadalomban. A tény, hogy néhány, a karácsonyhoz kapcsolódó hagyományt nem tud mindenki átélni és a sajátjaként elfogadni, jó alkalom lehetne arra, hogy a keresztények felülvizsgálják hitük megélésének módját és tanúságtételét az emberek között. Egészen biztosak vagyunk abban, hogy az általunk egyértelműnek és meghatározónak tartott elemek a karácsony ünneplésében valóban kapcsolódnak a Jézusba vetett hitünkhöz, aki Máriától született és azért jött a földre, hogy mindenki számára elhozza Isten irgalmát? Valóban úgy gondoljuk, hogy a merő jó szándékból jelmezbe öltöztetett gyerekek előadása a bevásárlóközpontokban elhozza a betlehemi éjszaka misztériumát? Vagy, hogy a vicces figurák, amelyek éppen teraszainkra kapaszkodnak fel, vagy a kéményekből szállnak alá seprűn lovagló boszorkányokkal versenyezve, tényleg „az egész emberiség nagy örömét” hirdetik, vagy elhozzák a békességet „a földön a jóakaratú embereknek”? Mennyire következetes az, aki elkeseredetten védi az iskolai karácsonyi ünnepségek létjogosultságát, ahonnan nem hiányozhat a gyereke, miközben eszébe sem jut, hogy részt vegyen a karácsonyi szentmisén?

Az ünnepek által kínált időszakban elgondolkodhatunk azon, hogy milyen sokféle hagyomány keletkezett a történelem során a hit és a kultúra termékeny találkozásából. Ahogy például az első keresztényeknek sikerült összeegyeztetni a Jézusba, a világ világosságába vetett hitüket a téli napfordulón az „újjászülető nap” ünnepével; ahogy Szent Ferencnek sikerült becsempészni a középkori vidéki Itália mindennapjaiba a jászol hangulatát úgy, ahogy ezerkétszáz évvel azelőtt történhetett Betlehemben. Ahogy – időben hozzánk kicsit közelebb – Szent Miklós alakja Mürából az észak-európai országok közvetítésével újra eljutott a Földközi-tenger partvidékére, hogy a „Kisjézus” mellett az ajándék örömével színesítse a karácsonyi ünnepeket. Vagy mit mondhatnánk a fényekkel, gömbökkel díszített fáról, amely a római katolikus gyökerekkel rendelkező országokban teljesen ismeretlen volt a régebbi időkben. Ezekből az időkből ered viszont a közös ünnepi étkezések hagyománya, hogy legyen egy alkalom, amikor az egymást szerető emberek az együttélés mindennapiságát egy örömteli, kiterjesztett dimenzióban élhessék át.

Mire gondolunk valójában, amikor azt mondjuk, karácsony? Újra felfedezni és megerősíteni az ünnep leginkább keresztény ismertetőjeleit – hogy Isten annyira szeret bennünket, hogy emberré lett értünk – nem azt jelenti, hogy el kell szigetelődnünk másoktól. Eddig ismeretlen képességeinket kell mozgósítanunk ahhoz, hogy állandóan változó kultúránk nyelvén tudjuk átadni az örök jó hírt, amely az egész emberiséget érinti: Jézus születése az igazságosság és a valóság egyesülése, ég és föld termékeny találkozása, remény és ígéret a békére és a teljes életre.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír