A megszentelt élet évében zajló „Az én szerzetesem” kampányunkban azt kérjük olvasóinktól, osszák meg velünk, ki a kedvenc szerzetesük – vagy más megszentelt életet élő ismerősük –, mit jelent ő számukra. Németh Lajosné Csepregi Margit az őt tanító orsolyitákról küldött színes visszaemlékezést.

A Szent Orsolya Rendet Merici Szent Angéla alapította Olaszországban az 1500-as években.

Magyarországra 1676-ban jöttek. Bennünket a Nővérek Szent Angéla 1539-ben megfogalmazott intelmei alapján neveltek:

„A Máterek nevelő munkája szeretetteljes legyen. A félénkeket és bátortalanokat törekedjetek felemelni. A nevelők között egység legyen. Igyekezzetek a növendékeket alaposan megismerni. Törekedjetek velük közvetlen kapcsolatot teremteni. Mindegyikőjüket egyformán szeressétek.

Szelíd és jóságos kézzel vezessétek őket, ne parancsolgatva vagy szigorúsággal!”

Ezeket az intelmeket mi csak később ismertük meg, és akkor értettem meg, hogy honnan merítették azt az óriási önfegyelmet, amit mi természetesnek éltünk meg.

Ott hangos, szigorú figyelmeztetés soha nem hangzott el. Ha valamit észrevettek, azt személyesen csak az illetővel beszélték meg. Ha olyan hiba volt, ami másoknak is tanulság lehetett, azt a nappaliban közölték velünk. Az elkövető neve soha nem pecsételődött meg.

Egy példa: Máter Orsolya, az intri (bentlakás) mesternője egyszer szót kért. „Az előbb a folyosón egy jókedvű lány így kiáltott fel: »olyan jót röhögtünk«. Nagyon megdöbbentem, ezt a szót egy fiatal, intelligens lány nem ejtheti ki, »röhögni a lovak szoktak«.” Ezt a szót aztán soha nem ejtettem ki, csak ha példaként elmeséltem.

A misebor története:

Zsong a folyosó, háló, nappali. Február eleje, szénszünet után érkeztünk meg, 16-an voltunk intristák. Erzsi abasári volt, két fiútestvérével szekérrel jött, egy hordó misebor volt a derékban. Erzsi: „Kerítsetek üveget, kancsót gyorsan, addig szívjunk bort, míg a Máterek át nem veszik!” Hárman mentek, sikerült. Elő a fogmosó poharakkal, mert ivópoharunk az ebédlőben volt, egy másik épületben. Nagyon finom, könnyű, félédes volt. A mosdóba mentünk, ott gyorsan kellett inni, én két pohárral fogyasztottam. Kis idő múlva könnyűnek és felszabadultnak éreztük magunkat. Én hideg vízzel lezuhanyoztam, így valamelyest tudtam tartani magam. Ez délután történt.

Lefekvéskor jól magunkra húztuk a takarót, és megegyeztünk, hogy mindenki alszik, ha jön Máter Ágnes áldást osztani. Lefekvéskor ugyanis mindenkitől személyesen köszöntek el. Máter Ágnes felkattintja a villanyt, erre Bori felül és önfeledten elkiáltja magát: „kisütött a nap”. Mindenki kuncog, nevet, Máter Ágnes csodálkozik, és a végén kibújt a szög a zsákból... Szegény szóhoz sem tudott jutni, csak azt mondta, mindenki feküdjön le, és leoltotta a villanyt. Ijedten sietett a Tisztelendő Anyához. Volt is min tanácskozniuk, de megoldották. Másnap reggel minden ment a megszokott rend szerint. Senki nem szólt hozzánk, eltelt már egy hét is, kezdtünk megnyugodni.

Eljött február, a farsang. A tornateremben farsangi mulatság, és a csúcs: a Bessenyei Fiúgimnázium 7–8. osztályos tanulói eljöhettek a bálba. Mi már teljesen lenyugodva vártuk a nagy napot.

Előtte nap Máter Ágnes egy bejelentést közölt a nappaliban: a Tisztelendő Anya úgy döntött, hogy a harmadévesek nem jöhetnek a farsangi bálba. Hidegzuhany volt ez most már mindenkinek.

Így fegyelmeztek. Igaz, hogy mi ezzel legendát csináltunk.

Úgy fegyelmeztek, hogy személyesen nem aláztak meg senkit.

Folytatása is következett: IV. évesek voltunk, és Máter Orsolya volt az internátus vezetője. Egy szép tavaszi délután odaszólít bennünket az udvaron: „Hogy is volt az a misebor?” Harsányan meséljük neki, mire ő: „meg lehetne ismételni azt már, ha Erzsiék küldenének egy kishordót”. Meg is érkezett, egy szombat délután az ebédlőben fel is bontottuk. Máter Orsolya is benézett hozzánk. Ilyenek voltak!

Mindig volt velünk egy nővér, még a szabadidőben is. Nagyon tiszteltük őket.

Mi, növendékek, soha nem veszekedtünk egymással, nem volt kiváltó ok, egyformán részesültünk a szilencium fegyelmében vagy a szabadság sokszínűségében. Öt holdon terült el az intézmény, az internátus mögött nagy kert, lugas, utak, és mi szabadidőnkben korlátlanul úgy mehettünk, mintha az otthoni kertünk lenne.

Nagyon nyitottak voltak a világra.

Például IV. évtől megengedték, hogy udvarlóval levelezzünk. Szilencium alatt Máter Orsolya odahív: „Válaszoltál már Lalinak?” „Még nem.” „Tanóra végére itt legyen a levél.” Persze nyitva adtuk le és nyitva kaptuk még a szülői levelezést is. Ez volt a rend.

A szervezettségről: még a lábtörlőnek is megvolt a számozott helye. Mindenkinek íróasztala volt. A kabát sohasem kerülhetett a nappaliba a székre ledobva, mert a folyosó két nagy fogasán ott volt a 21-es számú akasztó, ami csak az enyém volt. Mindig pohártiszta volt minden. A kedvesnővérek takarítottak úgy, hogy mi észre sem vettük.

A rendszerváltás után Kisvárdán tartottuk a találkozónkat. Az utódiskola igazgatója megkért bennünket, hogy a ballagás napján jöjjünk össze és vegyünk részt az ünnepségen. Sötétkék szoknya, fehér blúz, vállunkon a tarisznya, Máter Ágnes vezetésével még az 55 éves érettségi találkozót is így ünnepeltük.

Szép volt, igaz volt!

„Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.”
(Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba)

1943-ban kezdtem tanulmányaimat a Kisvárdai Szent Orsolya Zárdában. Az ott töltött öt év emléke  86 évesen is megszépíti napjaimat.

1948-ban mi voltunk az utolsó évfolyam, akik a zárdában végeztünk. 53-an voltunk, ma 19-en élünk és tudunk egymásról.

Fotó: Szent Orsolya Rend Egri Leánykollégiuma (1950-es felvétel)

Németh Lajosné Csepregi Margit

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!