A megszentelt élet évében meghirdettük „Az én szerzetesem” kampányunkat. Azt kérjük olvasóinktól, osszák meg velünk, ki a kedvenc szerzetesük – vagy más megszentelt életet élő ismerősük –, mit jelent ő számukra. Az egy éve elhunyt pálos szerzetesre, Aczél László Zsongorra Benkő Sára emlékezik.

 

Aczél László Zsongor pálos atyát 2011-ben ismertem meg, valamikor január közepe táján. Kedd esti miséje keretében találkoztam vele először, amikor első ízben jártam a sziklatemplomban. Egy mély, tiszta, hiteles keresztény ember állt előttem az oltárnál, az Úr papja, aki „életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45). Nem is sejtettük akkor még, hogy hónapra pontosan három év múlva ténylegesen is: mint azt többünknek elmondta halála előtti utolsó napjaiban, súlyos betegségét a reá bízottakért is felajánlotta. 2015. február 5-én volt egy éve, hogy átlépett a Mennyei Atyához, nyugodjék békében.

Zsongor atyát pontosan élete utolsó három évében ismerhettem csak, így vannak, akik nálam jobban ismerik őt, vagy más oldaláról (és remélem, fognak írni róla itt), ám annyit bizonyosan mondhatok, hogy ő nem csupán pálos szerzetes és pap volt, hanem lelki értelembe véve atya, báty, kistestvér, barát, és – félreértés ne essék, szintén lelki értelemben értem – anya és nővér is. Mert “aki teljesíti Atyám akaratát, az mind testvérem, nővérem és anyám!” (Mt 12,50)

Minden helyzetben feltalálta magát – nyújtott át gyónás közben papírzsebkendőt (utóbb tudtam meg, a temetés napjaiban, gyónógyermekeitől, hogy többen is rászorultak erre rajtam kívül, így Zsongor atya mindig tartott magánát egy jó nagy csomag papírzsebkendőt), vagy köhögés elleni cukorkát megfázásos időben, a gyónás végén, s azontúl sosem tudtam eljönni tőle üres kézzel, mert valamit mindig készített, ha mentem hozzá és épp szükségem volt valamire – valóságosan is „kitalálta” a gondolataimat.

Mélysége és gondoskodása nem zárta ki nagyszerű humorát, amellyel szerencsénkre megáldotta az ég. Megemlékezésemben erről szeretnék egy kicsit hosszabban írni, nem a komolyságáról és mélységéről, mert talán ezt az oldalát kevesebben ismerik a hívek közül, akik csak misén látták őt vagy futólag, gyónás közben.

Sosem felejtem el, hogy egy ízben, amikor lelkileg és fizikálisan is teljesen kiemerülten felcsengettem hozzá a kolostorba, hogy ha lehet, adjon náluk egy üres sarkot, ahol senkivel sem találkozom, és mindenki békén hagy, mert másra sem vágyom, csak hogy egy kicsit Istennel legyek..., ő rögtön „Igen, gyere csak, várlak!”- ot válaszolt. Ráadásul étlen-szomjan, és messziről jöttem hozzá, gyalogszerrel. (Természetesen, ezt nem mondtam meg neki, örültem, hogy egyáltalán helyet kaphatok egy csöndes sarokban.) Zsongor atya, amikor megérkeztem, elém jött, majd bevezetett az egyik beszélgetőszobába, s aztán eltűnt pár percre. Hamarosan visszajött egy nagy adag habos süteménnyel, gyümölccsel, innivalóval, miegymással. Még otthonra is csomagolt valami élelmiszert. Csak ámultam, miként fér el ennyi minden a kezében. Majd szinte „parancsolta” (aki ismeri Zsongor atyát, tudja, hogy valójában erre sosem volt képes, mármint arra, hogy kemény legyen, tehát inkább úgy írom: magához képest szinte parancsolta): egyem meg mind, és maradjak itt, amíg vissza nem jön.

Vártam, vártam, de már vagy negyven perce ott ültem, és csak nem jött vissza. Óvatosan résnyire kinyitottam hát az ajtót, hogy megnézzem, jár-e arrafelé valaki, hogy érdeklődhessem Zsongor atya után. S e percben megláttam, miért nem kopogott be még hozzám senki sem: a kilincsre kívülről rá volt akasztva egy tábla: „Kérem, ne zavarjanak, gyóntatok!” – Ez volt Zsongor atya gondoskodó atyai humora. Ezek után – nyilván - nem tehettem mást, mint nyugodtan és engedelmesen megettem a habos süteményt, megittam hozzá az üdítőt, és néztem kifelé az ablakon, ahogy zajlik a Duna a kolostor alatt..., és vártam, hogy Zsongor atya visszajöjjön.

Zsongor atya egy éve nincs közöttünk, de nem úgy érzem a hiányát, mint általában, amikor gyászol az ember (nyilván volt gyászperiódus, de az elmúlt, mert mindig azt tanította: a keresztény ember igazi otthona a Mennyország), s én hiszem ezt, elhiszem, hogy így van. Élete utolsó időszakában annyira eggyé vált a szeretettel számomra Zsongor atya, hogy ahol szeretet van, ott őt találom meg.

Egyik 2012-es levelében a Szeretetláng lelki naplóból idézett nekem. Ezzel a levélrészlettel zárom a róla való megemlékezésemet, hiszen ez annyira Zsongor atyára jellemző, aki mindig mellénk állva és mindig velünk együtt könyörgött az Úrhoz és teszi azt most is, biztos vagyok benne.

„A mi lábunk együtt járjon. A mi kezünk együtt gyűjtsön. A mi szívünk együtt dobbanjon. A mi bensőnk együtt érezzen. A mi elménk gondolata egy legyen. A mi fülünk együtt figyeljen a csöndességre. A mi szemünk egymásba nézzen és tekintetünk összeforrjon. A mi ajkunk együtt könyörögjön az Örök Atyához irgalomért.” (Az Úr Jézus által kért ima, 1962. május 4., Szeretetláng lelki napló)

Benkő Sára