A megszentelt élet évében „Az én szerzetesem” kampányunkban azt kérjük olvasóinktól, osszák meg velünk, ki a kedvenc szerzetesük – vagy más megszentelt életet élő ismerősük. Hajas T. Boldizsár, a miskolci jezsuita gimnázium tanulója rendhagyó módon interjúban mutatja be András Csaba novíciust.

– Hiszem, hogy a gyerekkornak is szerepe van abban, hogy valaki jezsuita lesz. Tényleg?

– Engem meghatároz, hogy Székelyudvarhelyről származom, és hogy székely vagyok. Nem az a mellveregetős fajta, de úgy látom, hogy az életünknek fontos része az, hogy hol nevelkedünk, mit szívunk magunkba, milyen az iskola. A hitéletemmel kapcsolatban érdekes lehet, hogy 5–8. osztályban nem érdekelt a vallás. Karácsonykor, húsvétkor erőszakkal elcipeltek a templomba, a hittanórákat pedig mindig utáltam. Talán ezért tudom megérteni most azokat a gyerekeket, akik unatkoznak az órán, a misén.

Szóval, ami fontos számomra és érték a családomban, az a nagylelkűség. Azt tapasztaltam a szüleimtől is, hogy bizalommal voltak irántam mindig. Tudták, hogy vannak céljaim, mert világéletemben ambiciózus voltam. Orvosnak készültem egyébként, és az is fontos volt számomra, hogy ne legyek egyoldalú. Érdekeltek más emberek, kultúrák, jártam színjátszókhoz, vitakörre, ifjúsági hittancsoportba. Az emberek és a közösség által sokat kaptam, mert ha nem nyitok mások felé, olyan, mintha megállna bennem az élet, mintha nem tudnék lélegezni.

– Azt mondod, orvosnak készültél, nem érdekelt a vallás. Akkor kellett, hogy legyen egy olyan pont, amikor ez megváltozott...

– Hát persze! Amikor kilencedikes voltam, borzalmas nagy halálfélelem gyötört. Nem tudtam, hogy mi lesz velem, ha meghalok, mi lesz a szeretteimmel, mi értelme az életemnek. Ez fél évig tartott. Aztán jött egy gondolat, hogy biztos van egy betegségem, ezért gondolok a halálra. Akkor alkut kötöttem Istennel, hogyha megbizonyosodom róla, hogy nincs semmilyen betegségem, elkezdek vasárnaponként misére járni. Kiderült, hogy teljesen egészséges vagyok, és tényleg elkezdtem templomba járni. Lassan megéreztem ennek a meghittségét, látni kezdtem az értelmét, s megszerettem. Majd beléptem a plébánia ifjúsági csoportjába. Azt nem mondhatjuk, hogy megértettem, de megéreztem a hit lényegét.

– Végül mi volt az, ami abba az irányba vitt, hogy az életed a hitnek szenteld, hogy mégse orvos legyél?

– Körülbelül tizenegyedikes koromtól egyre jobban éreztem, hogy jó lenne papnak lenni. Lehet, hogy azért, mert nagyon jó plébánosom volt. Az ő példája bátorított, azt sugallta, hogy érdemes így élnem. Jó programokat szervezett, összefogta a közösséget. Öröm számomra, hogy még mindig ő van a plébániánkon. Szerintem a hivatást erősíti, ha olyan emberekkel találkozunk, akik vonzanak, s azt látjuk, hogy ez járható út. Szóval megszólalt bennem a hang... Fél éven keresztül viaskodtam. Főként a saját elképzeléseimet kellett legyőznöm, azt az ambíciómat, hogy orvos legyek. De egyre jobban erősödött bennem a papság iránti vágy, az orvosi hivatással kapcsolatban pedig kiégett a tűz.

– Ezek szerint nem baj, ha nem tudjuk még pontosan a gimnázium elején, hogy mik akarunk lenni. Ez nekem most különösen megnyugtató!

– Szerintem figyelni kell, hogy mi az, ami igazán lelkesít. Isten nem azt várja el, hogy olyan terheket vegyünk magunkra, amiket nem szeretnénk. Sokkal inkább azt, hogy megtaláljuk, ami örömet ad, ami segít. Így tudjuk a világot alakítani, szebbé, jobbá tenni!

A papságnál és a gyógyításnál is van közös pont. Rájöttem, hogy így is tudok segíteni az embereken. És akkor miért csinálnék mást?

– És mi az, amit most szeretnél csinálni? Mit szeretnél, hogy lássanak belőled az emberek?

– Ez is változik, alakul folyton. Az a jó a fiatalságban, hogy sosem vagyok kész. Amikor a rendbe léptem, akkor azt mondtam, hogy szívesen lennék például jezsuita pszichológus. De most azt mondom, inkább figyelem, hogy hol tudok a leginkább segíteni, mert abban, hogy én pszichológus legyek, nagyon benne volt az önmegvalósítás vágya. De kell, hogy ne csak a saját vágyaimra koncentráljak, hanem másokéira is. Például most itt, Miskolcon nagyon jól éreztem magam, és számomra ez nagyon felemelő tapasztalat.

Hajas T. Boldizsár