A megszentelt élet évében meghirdettük „Az én szerzetesem” kampányunkat. Azt kérjük olvasóinktól, osszák meg velünk, ki a kedvenc szerzetesük – vagy más megszentelt életet élő ismerősük –, mit jelent ő számukra. Beöthy Cecília nővér az 1900 és 1957 között élt jezsuitára, Hunya Dánielre emlékezik.

Farkas Edith, a Szociális Missziótársulat megalapítója írja önéletrajzában, hogy „van-e nagyobb jótevőnk annál, aki lábainkat a lelki élet útjaira igazgatja és meg is tanít azon járni?” Amikor most életem hálójának csomópontjait szemlélem, egy-két ilyen jótevőm alakja feltűnik lelki szemeim előtt. Van egy személy közöttük, aki kora ifjúságomban belépett az életembe (a háttérben, szinte észrevétlenül), és azóta kapcsolatunk töretlen.

Nagy ajándéknak tartom a P. Hunyával megélt kapcsolati hálómban azt a tényt, hogy Klemm Nándor atya, aki megírta P. Hunya Dániel SJ életrajzát (Hunya Dániel élete és munkássága, Agape, 2003), a szerzetesi közösségem fenntartásában működő Farkas Edith Szeretetotthon lakója lehetett, itt is halt meg. Mielőtt a Páter életrajza kezembe került, sok évvel azelőtt a munkahelyemen – egy délalföldi mezőgazdasági nagyüzemben – szinte mindenki előtt ismerős volt a Hunya név. „Hunya Pista bácsi” volt akkoriban (1957-től) a Mezőgazdasági Erdészeti és Vízügyi Dolgozók Szakszervezetének elnöke. (Az 1974-ben megjelent „Emelt fővel” című írásában az agrárproletárok sorsáról ír. Mivel megragadta a munkásmozgalom eszméje, egész életében ezt szolgálta.) Hunya István testvére volt a jezsuita szerzetes: P. Hunya Dániel.

Maradandó hatása volt életemben a „Nyáj a pásztorért” című írásának (Papi Lelkiség kiadása, 1943). Átütő erővel tudatosította az olvasóban, hogy milyen kimagasló szerepe van a hívőknek a papok életében, hogy mennyire kezükbe, szívükbe van helyezve egy-egy hivatás sorsa.

Ezt megelőzően szegedi középiskolás koromban egy aktuálisan nehéz lelki helyzetben felkerestem a szeminárium spirituálisát, Magyar Károlyt tanácskérés céljából. Mint később kiderült, ő P. Hunya tanítványa volt, majd utóda lett a kispapok lelki vezetésében. Károly atya problémámhoz való hozzáállása (határozott és egyértelmű utasítása és az én engedelmességem ennek) egy egész életre kifeszített számomra egy biztonságot, fejlődési lehetőséget nyújtó lelki vonalat, és ez feltehetően a Hunya-féle lelkiségből forrásozott.

Később a Páter ismét „jelentkezett”. Amikor családi állapotom és helyzetem megengedte, hogy szerzetesi életformára gondolhassak mint jövőképre, először a karmelitáknál érdeklődtem az ottani lehetőségek felől. A nővérek előírásainak nem feleltem meg, de küldtek egy írást. Ebben le van írva, hogy P. Hunya a pécsi karmel elöljárójától – Erzsébet anyától – azt kéri, hogy a nővérek abban legyenek segítségére a szegedi szeminárium növendékeinek fontos célkitűzésük megvalósításában (a papi egység kimunkálásában), hogy a maguk közösségében igyekezzenek kitartóan szeretni egymást, és ha valamit elrontottak ezen a téren, tegyék jóvá, hogy ennek kegyelmi hatása megóvja a kispapok jó közösségi szellemét, békéjét. Ez a levél azért is volt fontos számomra, mert az említett karmelita elöljárónő azon a napon lett perjelnő, amikor én születtem, és amikor ezt megtudtam, valamiféle „égi perjelnőmnek” választottam őt.

Ajándéknak tartottam azt a tulajdonomba került kis írást (címe emlékezetem szerint: Uram! Én mindenre kész vagyok Érted), amelyben Lengyel László nyugalmazott esperes-plébános P. Hunya Dániel halálának 30. évfordulójára emlékezve, megemlítette a szegedi szemináriumban róla tartott emlékülést, sőt hivatkozott Gyulay Endre szeged-csanádi püspök úr szavaira (aki maga is „hunyafi” és évekig, mint plébánosunk az én lépteimet is igazgatta a lelki élet útján), amely szerint „érdemes volna szentté avatásán gondolkodni”.

A róla szóló írásokból egy olyan szerzetespap alakja bontakozott ki előttem, akinek életfelfogását vonzónak találtam, és akit meggyőződéssel tudok a szentek közösségébe helyezni.

Hivatásformáló hatását szemlélhettem, amikor közösségünk lelki életének alakításában a 2000–2010 közötti időszak néhány évében két pálos szerzetes is szerepet vállalt. Egyikük vezérfonalul használta a saját életében kimagasló szerepet játszó, P. Hunya által kispapjainak megadott „punktákból” (elmélkedési pontokból) összeállított írást.

Mi teszi Páter Hunyát „az én szerzetesemmé”? Rendi anyám, Farkas Edith mindig eszmékben, ideálokban, példaképekben, egyéniségekben gondolkodott. Talán P. Hunya készítette elő és kíséri ma is szerzetesi életemet a maga sajátos egyéniségének hatásával, sugárzásával. A Páter egyéniség volt, karakter, minden tanítása hiteles forrásból származott. Úgy ismertem meg őt, mint aki sokat szenvedett, de ezt tudatosan vállalta (sőt felajánlotta Isten dicsőségére és a rábízottak lelkének szolgálatára, szentté formálására). Emellett tanításaiban a II. Vatikáni Zsinaton tért hódító eszmék képviselője volt. Nevelői tevékenysége sokoldalúan gyakorlatias volt. Igen szoros és mély emberi kapcsolatai voltak. Tanulmányaik végeztével tovább kísérte kispapjait, még azokat is, akiket alapos megfontolás után el kellett küldenie a szemináriumból. Talán legnagyobb hatású volt rám együttműködése a kegyelemmel, amely a gyenge emberi testben nagy lelkierőt tudott kialakítani, térben és időben messzire hatót:

„Uram! Én mindenre kész vagyok Érted!” – idézi Lengyel László P. Hunya szavait, az ő egész életét motiváló elhatározását. „Lelkiségének legfőbb titkát nem ismerjük” – írja László atya, de „munkatársa szerint a legtöbb embert a tekintete, a szeme ragadta meg. Beszélgetés közben derűs, baráti, kedves fényben láthatta az ember tekintetét, amint szinte sugárzott az emberre. Lángolni is tudott, de szúrni is tekintete… Szemeiben a menny szépsége sugárzott. Annyi fényt, mélységet, Istennek az emberi szemben visszatükröződő szépségét azóta sem láttam senkinél sem.” „Tanítványa: Beteg test…, de a feje, elsősorban pedig az arca és legfőképpen a szemei mintha nem is ehhez a testhez tartoztak volna. Sodró dinamizmus áradt belőle. Anélkül, hogy megszólalt volna, világos volt, hogy itt egy acélos keménységű akarat, egy hatalmas erejű lélek uralja a beteg, szenvedő testet.”

Végezetül… most ebben az Istennek szenteltek évében még inkább tudatosul bennem, hogy minden szerzetesnek, aki közösségi karizmája szerint a testileg-lelkileg segítségre szoruló emberekben akarja szolgálni az evangéliumi „legkisebbeket”, annak a maga törékenységében kell az erős támasz a szentek közösségében is, nemcsak földi testvéreiben, barátaiban. Ilyen személy számomra P. Hunya Dániel. Amióta évekkel ezelőtt felkerekedtem és rátaláltam sírjára Szegeden, a belvárosi temető jezsuita parcellájában, még erősebb kötődéssel fordulok hozzá.

A fotó Klemm Nándor: Hunya Dániel élete és munkássága (Agapé, 2003) könyvéből származik.

Beöthy Zs. Cecília SM

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

© Híreink „Magyar Kurír” forrásmegjelöléssel szabadon, a képek csak a szerkesztőség engedélyével felhasználhatók.