A megszentelt élet évében meghirdettük „Az én szerzetesem” kampányunkat. Azt kérjük olvasóinktól, osszák meg, ki a kedvenc szerzetesük – vagy más megszentelt életet élő ismerősük –, mit jelent ő számukra, mit szeretnek benne. Csapó Mónika Szabadkáról küldte el írását.

Korábban úgy láttam őt kívülről, mint egy fekete „oszlopot”, aki a magyarkanizsai (Vajdaság) Angelus-kórust vezeti, akiből megjelenésével is árad az elhivatottság. Aztán mondhatni gyorsan és szinte észrevétlenül mutatta meg az Úr, hogy nagyon is ott van ennek a szerzetesnek a helye az én életemben. Rafael testvér pár évvel ezelőtt elég felelősnek és erősnek tartott ahhoz, hogy táborvezető, kisegítő lehessek az általa szervezett és koordinált hittanos táborokban.

Nagy hatással volt rám (és még ma is!) az a fajta lüktetés, összetartás, egymásra hagyatkozás, amit a rendházhoz tartozó közösségben tapasztaltam, tapasztalok. A közösségi imaélet, a lelki beszélgetések, a sok nevetés és közös élmények mind-mind fokozatosan szinte „beolvasztottak” abba a körbe, ahova ma már büszkén mondhatom, hogy odatartozónak érzem magam, és ahol úgy is fogadnak, mint régi-régi ismerőst, a közösség tagját, barátot.

Rafael testvér a Jó Pásztor Testvérek rend szerzeteseként arra törekszik (egyelőre sajnos csupán egyedül), hogy a mai világban felforgatott értékrendszert imával, életével és munkásságával valamilyen mértékben visszaállítsa a fiatalok körében. Tanúságot tesz arról, hogy mindenki megértse: Isten végtelenül szereti az embert, és lehet másként is élni. Mindezt fogadalmaival (szegénység, tisztaság, engedelmesség), a világban köztünk élő Krisztus szorosabb követése által, és Istennek ajándékozott életével szeretné megvalósítani. Valamint kötelességének érzi, hogy minden egyes fiatalt testvérként fogadjon, és szívén viselje a sorsukat.

A szerzetesrend példaképe a Jó Pásztor, aki felkeresi elveszett juhait, és hazaviszi őket (v.ö. Lk. 15, 1-7). Úgy érzem, hogy engem is valamiképpen megtalált az Úr Rafael testvér által, aki utánam jött, és azt mondta: „Veled vagyok, számíthatsz rám!” Mély barátság alakult ki közöttünk, és sok esetben lelki vezetőként is biztos támaszt jelent számomra. A rendház jelmondatát (Küldelek, légy a szeretet!) egyszerre éli meg nagyon emberiként és Istennek szentelt módon. Ilyen az én kedvenc szerzetesem: szeretnivalóan emberi, és az Atya kitárt karjait megtestesítő jó pásztor.

Csapó Mónika