A megszentelt élet évében meghirdettük „Az én szerzetesem” kampányunkat. Azt kérjük olvasóinktól, osszák meg velünk, ki a kedvenc szerzetesük vagy más megszentelt életet élő ismerősük, és mit jelent ő számukra. Balassa Zsuzsa és Fázold Ádám mutatja be olvasóinknak Szendrey Bonaventura minoritát.

Páter Szendrey Bonaventura a miskolci minorita rendháznak volt a házfőnöke, a templom (ma is működő) Szent Ferenc kórusának megalapítója és karnagya a háborút követő években, a szerzetesrendeknek 1950-ben történt szétszóratásáig. Kivételes egyéniségének emlékezete, a ferences szellem és a Musica Sacra iránti elkötelezettsége egykori hívei, sőt rajongói táborának még élő tagjaiban ma is tovább él.

Szendrey Zoltán Miskolcon született 1910-ben. Középiskoláját a Miskolci kir. kath. Fráter György gimnáziumban végezte, majd belépett a minorita rendbe. 1928-tól novíciusi éveit és a teologiát Assisiben végezte. Már ekkor, kiváló tenor hangja révén közel került a Musica Sacra világához, s annak olthatatlan szeretetéhez. 1934-ben Assisiben szentelték pappá. Első miséjét Assisiben 1934. szeptember 2-án, majd szeptember 9-én Miskolcon a minorita templomban mutatta be, ahol kezdte papi-szerzetesi életét is.

A második világháborúban sok rongálást szenvedett minorita rendház házfőnökének nevezték ki 1945-ben. A romokból virágzó lelki és kulturális életet teremtett a kitűnő szerzetesi gárda segítségével. A hívek körében Miskolcon fogalommá váltak a minorita atyák, szép templomuk és a Fráter György gimnázium – ahol tanítottak – kisugárzása széles körben hatott. Kiváló szónokaik (P. Maludy Károly, P. Kovács Tibor, P. Bakonyi Gyula, P. Kun Lajos) és az énekkar vonzották a híveket a templomba. „Hittudományi Akadémia” néven a Szent Imre-kultúrházban szervezett filozófiai, művészettörténeti előadások – melyek között Bonaventura atya az egyházművészeti téma előadója volt – népszerűek voltak a miskolci értelmiség körében.

1946-ban Bonaventura atya szervezte meg hívei köréből a Szent Ferenc-kórust. Repertoárjukban az Assisiből hozott szebbnél szebb művek szerepeltek, melyek kottáit a kórustagok másolták az egyetlen meglévő példányból (latin nyelvű gregorián énekek, Palestrina és Perosi miséi stb.). Kiváló zenepedagógusi, karnagyi tehetsége és Istentől kapott énekhangja rövid idő alatt elérte, hogy a kórus hazai kórusversenyekről díjazottan érkezett haza. A kórustagok felejthetetlen emlékei, a vendégfellépések, a közös szüretek a rend szőlőjében, kirándulások a Bükkben, közös éneklések Bonaventura atya szárnyai alatt, nagy családdá kovácsolták össze az énekkar tagjait. Kiemelkedő volt az a kisfiúkból szervezett gyerekkórus, mely a nagyböjti időszakban a Corda Pia szertartásával Miskolc egyházi zenéjének ékessége volt.

Mindennek vége lett egy csapásra. Néhány szép év után a kommunista diktatúra kibontakozott, s váratlanul lecsapott a szerzetesrendekre is. 1950 nyarán a miskolci minoritákat is internálták, egy éjszaka alatt elhurcolták őket, és egy eldugott kis alföldi településre, Homokra vitték. Éjszakai elhurcolásuk reggelén a hívek tömege gyászolt és imádkozott a lezárt templom és rendház előtti nagy téren. Mikor kitudódott, hogy hova kerültek (tömegszállásra, egy tornaterembe szalmazsákokra), a hívek vállalva az akkori időszak nem kis kockázatát és a fáradságot, hajnalban vonatra szállva zarándokoltak Homokra. Vitték az élelmiszert, ahol a minoritáink ferences derűvel viselték a helyzetet.

1950 őszén megszüntették a szerzetesek internálását és elkezdődött a szétszóródás több évtizedes időszaka. Elkezdődött az aktív korában lévő, tehetséges, gazdag és szép elképzelésekkel megáldott Bonaventura atya kálváriája is. Első lépcsőként még Miskolcon maradhatott, mint a „selyemréti” Szent István-templom plébánosa, ahol a szentély freskójának elkészítése fűződik hozzá. Kórusának tagjaival kapcsolatban maradhatott, de minorita temploma, melynek szépítéséért (művészi tabernákulum, korszerű orgona stb.) olyan sokat tett – csak vendégként fogadhatta.

Következő áthelyezése 1953-tól Nyírbéltekre – kicsi, szegény község a román határ közelében – hosszú évekre szólt, s valódi száműzetést jelentett. Az egyénisége, a zene és művészet iránti törekvése itt is eredményeket hozott. Híveit megismertette az egyházi énekek dallamainak kulturált éneklésével, és megtanulták a szentmise állandó részeinek gregorián énekét. Templomának történelmi stílusát felismerve és kutatva, szó szerint saját kezűleg fedezte fel, hogy a fehérre meszelt vastag vakolat freskókat rejteget. Ezek feltárása érdekében mindent megtett, és 1957-ben a szentély falán elsőrendű állapotban fennmaradt középkori freskót tártak fel.

Több mint két évtizedes – abban az időszakban száműzetésnek minősíthető – évek után, idős korára kapott Miskolc közeli plébániát Felsőzsolcán. Még itt is talált a padláson kallódó értékes kiadványokat. A zenész és művészettörténész energiái élete végéig elkísérték. Eltitkolt és súlyos betegség után 1983-ban hunyt el.

Szeretett templomában – ahová jóformán lábát sem tehette be – lett felravatalozva és rendtársa méltóan búcsúztatta. Koporsóját a templom kriptájában helyezték el, és szeretett kórusa Perosi csodálatos Liberája dallamával, könnyek között kísérte utolsó útjára.

Bonaventura atya mindvégig hű maradt hitéhez, hivatásához, zenei és művészi szépségeszményéhez, mellyel Istent dicsérte. Elsőmisés jelmondata: „Istenem és mindenem” vezérelte életében. Híveit egy életre szólóan megajándékozta Assisi Szent Ferenc szellemével: „Laudato si’…”

W. Balassa Zsuzsa–Fázold Ádám
 – Bonaventura atya még élő hívei nevében is, akik tisztelettel és szeretettel emlékeznek rá.