A megszentelt élet évében meghirdettük „Az én szerzetesem” kampányunkat. Azt kérjük olvasóinktól, osszák meg velünk, ki a kedvenc szerzetesük – vagy más megszentelt életet élő ismerősük –, mit jelent ő számukra. Tengan Sebastian verbita szerzetessel Rémiásné Ildikó ismertet meg minket.

Tengan Sebastiant alig két éve szentelték pappá, mégis egész lénye Istentől átitatott, az Úr hiteles szolgája. Egyszerűsége abból is fakad, hogy Ghánából származik, ahol tizenkét éves koráig édesapjával keményen dolgozott, még iskolába sem járt. Később választhatott az orvosi és a papi hivatás között, és ő ez utóbbit választotta. Egy évig káplánkodott Diósgyőrben, ahol nem csak az én családom zárta a szívébe, és tanult tőle nagyon sokat. Kezdetben az fogott meg a miséin, hogy olyan szabadságról tanúskodott, amire minden ember vágyakozik. Mert a Szentlélek indításaira cselekedni, nem törődve azzal, hogy mit gondolnak az emberek. Nem egyszer előfordult, hogy az evangélium felolvasása után elkezdett énekelni a saját anyanyelvén vagy angolul... Néha lefordította, de sokszor nem. Nem is volt rá szükség, mert nem a nyelv ismerete és a szavak jelentése hatott, hanem az, ami Seba atyából ilyenkor (is) áradt.

Nem tartott magasröptű teológiát megfogalmazó prédikációkat, inkább egyszerűen beszélt arról, amit neki az adott ünnep, evangéliumi szakasz mond, és amit nekünk, jelenlevőknek mondhat. Tanúságtételei hitelesek voltak, mert összhangban voltak mindennapjaival, tetteivel és a belőle folyamatosan áradó szeretettel. Nem panaszkodott, mindent az Isten szemével próbált szemlélni, és örvendezett még a problémáknak is. Nem csak ránk, felnőttekre hatott, rajongtak érte a gyermekek. Hároméves unokám alig várta, hogy eljöjjön hozzánk, de várták az iskolai hittanosai is. A diákmiséken régen nem látott számú iskolás gyerek vett részt.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy számára mit jelent a szabadság. Gondolkodás nélkül válaszolt: „Én azért vagyok, mert mások is vannak. Nem vagyok független, de nem vagyok elszigetelt. Afrikában a családnak nincs határa – ez a közösség.”

Nagyon együtt érzett a szomorkodókkal, gyászolókkal, nemcsak szavakban, hanem tettekben is. Minden beszélgetésünkben ott volt mély hite és elkötelezettsége, valamint kiapadhatatlan derűje. Szívesen mesélt életéről, hivatásának megéléséről bárkinek, aki erről kérdezte.

Férjem vele szerette legjobban nézni a focivébét, mert átragadt rá a lelkesedése akkor is, amikor a meccsek nem voltak túl érdekesek.

Amióta elkerült az ország másik végébe, időnként megkeres (nem csak minket), telefonon beszélünk, érdeklődik, mesél, és érezzük, hogy ő olyan lelkiatya, akinek gondja van a rábízottakra.

Rémiásné Ildikó