A megszentelt élet évében meghirdettük „Az én szerzetesem” kampányunkat. Azt kérjük olvasóinktól, osszák meg velünk, ki a kedvenc szerzetesük vagy más megszentelt életet élő ismerősük, és mit jelent ő számukra. Benkő Sára Vas Teréz pálos nővér titkát osztja meg velünk.

Egy forró nyári délutánon, a márianosztrai fegyház közvetlen szomszédságában lévő pálos rendháznál egy kedves kis társaság gyűlt össze. Nem voltak sokan, talán húsz-huszonöt fős a közösség, Pálos Engesztelő Családnak nevezik magukat. A közösség évekkel ezelőtt alakult a most már Erdőkürtön élő pálos nővérek vezetése alatt.

Fogadalomtételre jöttek össze, amelyet régi szokás szerint egy zárt lelki nap keretében tartottak meg, ezúttal András pálos atya és Teréz pálos nővér vezetésével, de jelen volt a közösség lelki életéért felelős Benedikta pálos nővér is, az erdőkürti perjelnő. A nap fontos részét képezte az engesztelők bemutatkozása, melynek keretében mindenki mesélt magáról, többek között arról, hogy miképpen lépett kapcsolatba a közösséggel, életében mikor és hogyan történt az a „megszólítás”, amely a közösségbe vonzotta. A tanúságtételek nagy része így kezdődött: „Elmentem egy lelki napra/zarándoklatra, és ott odalépett hozzám Teréz nővér. Megszólított.” Szépen lassan mindenki sorra került.

„Áldott, aki az Úr nevében jön!” – gondoltam minden egyes alkalommal, és mosolyogva szemléltem Teréz nővér ragyogó arcát. Kisugárzásában van valami különleges, az ember nem is sejti, hogy ebben az apró nővérben (talán 150 cm magas) ekkora istenszeretet lakozik. Ha valaki találkozik vele, mindig jó mélyre kell hajolnia, hogy meghallja és meglássa őt. Ahogy védőszentje, Kis Szent Teréz megírta önéletrajzában, és mint egyszer ő is említette, rájött arra, hogy önerejéből nem lehet nagy szent, ezért örökre kicsi akar lenni, mert reméli, hogy a Jóisten akkor majd jó mélyre lehajol hozzá és felemeli őt.

Meglepődve láttam, hogy a pálos nővérek általában alacsonyak, egy-két magasabb van közöttük. Ezen lelki nap alkalmával az a tréfás gondolat jutott eszembe, hogy „Istenem, ezeket a nővéreket a rendbe jelentkezésükkor a kolostor kapujában egy megjelölt ajtófélfához állították, amiképpen a gyermekeket szokták”. Régi szokás, talán még ma is él néhány családban, hogy a gyermekek növekedését az ajtófélfán jelek mutatták, vagyis ceruzával vonalat húztak a fejük búbja felett, s így az évek során egyre magasabbra került a „mérték”. Elgondolkodtam: talán Isten gyermekeivel is ezt teszik ebben a közösségben? Azért, hogy aki „túlnőtt az adott mértéken”, az menjen el, és jöjjön vissza akkor, amikor már „egészen kicsike tud lenni”?! Lehet, hogy ez a titka a pálos nővéreknek, és tágabban értve minden szemlélődő szerzetesi hivatásnak? Mert az már korábban feltűnt, hogy a mély alázat, a lelki kicsinység és a teljes Istenre hagyatkozás jellemzi a pálos nővéreket. Lehet, hogy Isten már jó előre kiválasztja a jelölteket és egy „lelki ajtófélfánál” megméri őket?

Ezen elmerengve arra döbbentem rá, hogy éppen ez Teréz nővér „titka”. Az, hogy egészen kicsi tud lenni. Túl az Istentől kapott fizikai adottságokon, önmagát háttérbe szorítja és maga Isten lép ki a lelkéből egy-egy találkozáskor. Ő így közeledik mindenkihez, amikor megszólítja őket. Ebben rejlik „megszólító” hivatása. Isten szólít, de valakin keresztül, és ha egészen kicsik tudunk lenni, az a csodálatos, hogy bármelyikünk lehet „megszólító”.

Benkő Sándor