Jézus, mi megváltásunk, szeretetünk (szerelmünk) és vágyakozásunk, Isten, mindenek teremtője, ember az idők teljében.

A Iesu nostra redemptio kezdetű himnusz keletkezésének ideje a VII. vagy a VIII. század. Leginkább Urunk mennybemenetelének ünnepéhez csatlakozik. Régebben sok helyütt a reggeli vagy az esti dicséret során énekelték, de a befejező imaóra vagy a matutinum alkalmával is. A II. vatikáni zsinat rendelkezései nyomán megújított liturgikus rendben Az imaórák liturgiájában mennybemenetel ünnepének esti dicsérete során énekeljük. Michael Hermesdorff Graduale-kiadása szerint az úrnapi körmenet 4. stációjához közeledve énekelték. Az 1908-as, valamint a II. vatikáni zsinat megújított liturgiájához kiadott 1972-es Graduale romanum, illetve annak – a Sacrosanctum concilium 117. pontja értelmében Graduale novum név alatt megjelent – utóda is az úrnapi körmenet során énekelhető himnuszok között hozza a Iesu nostra redemptio kezdetű himnuszt.

Himnuszunk nemcsak Urunk mennybemenetelének, hanem az eucharisztikus misztériumnak is kiemelkedő tolmácsolója. Erre már a XIII. századi kánonjogászok is rámutattak, ahogyan erről Thomas M. Izbicki is értekezik a The Eucharist in medieval canon law című könyvében. Himnuszunkat az In quique decretalium libros novella commentaria című művében Johannes Andreae, de Antonius de Butrio is úrfelmutatás alatti imádságként ajánlja. A himnusznak ennyiben már korán eucharisztikus jellege volt.

Ismeretlen szerzője az első versszakban alapvetően három szentírási részletet kapcsol össze.

A Timóteushoz írt első levél szerzője az istentiszteletről szóló részben az imaszándékokról beszél, és a következőket írja: „Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus, aki odaadta önmagát váltságul mindenkiért, tanúságot téve a maga idejében” (1Tim 2,5–6). A levélíró szerint az egy Isten mindenkivel törődik, mindennek gondját viseli, és az ember Jézus Krisztus azáltal közvetítő, hogy nyilvános működésével és halálával (Mk 10,45; 2Tim 1,9) tanúságot tett Isten irántunk való egyetemes szeretetéről.

A Zsidókhoz írt levélben ezt olvassuk: „így pedig egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt” (Zsid 9,26). Jézus tökéletes áldozata örökérvényű és megismételhetetlen, de a történelem egy adott pontján lett a mennyi liturgia örök rendjének részévé.

Szent Péter apostol az első levelében ezt írja: „hanem a szeplőtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek” (1Pt 1,19–20). Az apostol szerint Jézus az Úr szenvedő szolgája (Iz 52,3) és húsvéti bárányként (Kiv 12,5–13; Jn 1,29; Jn 19,36) hozta meg életáldozatát Isten örök terve szerint, amely életáldozat már a megtestesülés misztériumában feltárult.

A himnusz első versszaka ennyiben az idők teljességében megtestesült teremtő Igét dicsőíti, aki nem csupán ember lett, hanem életét váltságul adta érettünk.

Fotó: Fábián Gábor

Magyar Kurír