Még február elején történt, hogy miután leparkoltam az autómmal, egy szomszédos kocsiból kiszállt egy ránézésre kínai férfi, és odajött hozzám, hogy tört magyarsággal segítséget kérjen, mert nem találta a Madarász utcai Gyermekkórházat. Amikor benéztem az autójába, láttam, hogy a gyermekülés nem üres. Miközben megadtam a rövid útbaigazítást és utána is – ahogy mondani szokás – levert a víz. Önkéntelenül végigfutott rajtam a gondolat: ha kínai, akkor fertőzés, ha fertőzés, akkor halál, azaz nekem annyi. Szükségem volt néhány percre, hogy helyreálljon a nyugalmam. Egy röpimában megfogalmaztam szégyenkezésemet az iménti helyzetben támadt érzéseim miatt, és gyógyulást kértem Istentől a beteg kicsi számára.

A fent leírt tapasztalatom alapján is józanságra szeretném inteni mindannyiunkat. Mert a beszélgetésekből és a közösségi médiában olvasható bejegyzésekből úgy látszik, mintha valami billog került volna először a kínaiakra, azután pedig az olaszokra. És mivel hazánk területén az első két fertőzött iráni volt, úgy gondolom, nem kell sok idő ahhoz, hogy mindenért őket hibáztassuk.

Üdítően hat ebben a helyzetben a püspöki konferencia iránymutatása, amely a fertőzés magyarországi megjelenésével egy időben látott napvilágot. Világos, határozott hangvételű az Egyház rendelkezéseit tartalmazó közlemény, és ami ennél is lényegesebb, értünk, bennünket védő szándékból íródott.

Lényegében már mindannyian koronavírus-szakértőnek érezhetjük magunkat, hiszen a médiából csak úgy zúdulnak ránk a hírek, az információk, a jó és kevésbé jó tanácsok a hivatalos nevén COVID-19-járvány kapcsán.

Úgy tűnik, hogy a koronavírus, ha nem is kértük, fontos tanítást ad nekünk. Azzal szembesít bennünket, hogy törékenyek vagyunk. Hogy egyedül nem megyünk semmire, hogy rászorulunk Istenre és egymásra. Hogy vannak dolgok az életben, még ha szabad szemmel nem láthatók is, amelyek legyőzhetnek minket. Jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy törékenységünkben is szeretve vagyunk. Sőt mi több, ebben rejlik a lényegünk. Hogy igazából nem mi vagyunk az életünk irányítói. Hiszen ki az közülünk, aki bármit is tehetett azért, hogy létezzen? Egyedül a Jóisten tudta és akarta, hogy legyünk. Ő az, aki szeretetével a legszebb álmában elgondolt mindannyiunkat. És arra teremtett, hogy fel tudjuk ismerni, egyedül semmire sem vagyunk képesek. Emberségünk lényege, hogy belássuk ajándék voltunkat, törékenységünket, azt, hogy az Úristennek köszönhetjük az életünket és mindent, amik vagyunk, illetve amink van. Ő életadó szeretetével, kegyelmével megelőzi a gondolatainkat, a cselekedeteinket. Ezért reményünket az Úrba helyezve, jó, ha felismerjük, nem az életünkért kell aggódnunk, hanem azért, ami az életünket életté teszi. Azért, amit semmilyen vírus meg nem támadhat.

Fontos, hogy a szívünk ebben a nehéz helyzetben se hűljön ki. Hogy a fizikai kontaktusok (mint például a kézfogás) ideiglenes korlátozása miatt meg ne fogyatkozzon bennünk az együttérzés, a szeretet, a cselekvés a másikért.

Keressünk egymáshoz új utakat. Ha szükséges, a mobiltelefon, a messenger, a chat csatornáit használjuk még inkább arra, hogy tudatosítsuk a másik emberben: nincs olyan helyzet, olyan vírus, ami elszakíthat bennünket egymástól és Istentől. Ne arra panaszkodjunk, hogy a másik sem hívott, akkor én sem hívom, hanem tegyük meg mi az első lépést. Hogy a másik ember a cselekvésünk révén ne csak elmondhassa, hanem meg is érezze: Isten szereti őt, nem hagyta magára.

Gondolataimat paposan is zárhatnám: imádkozzunk! Most mégis kiegészíteném valamivel. Az imádság nem helyettesíti a gyakori kézmosást, az alapvető higiénés szabályok betartását, a vírus terjedésének megakadályozására szolgáló cselekedeteinket. De egyben biztosak lehetünk, az imádság képes gyógyítani félelmeinket, növelni szeretetünket.

Fotó: Pixabay

Kuzmányi István/Magyar Kurír