Dolhai Lajos, az Egri Hittudományi Főiskola rektora nagyböjti jegyzetében a szentgyónásról szól: amikor gyónunk, nemcsak bűneinket valljuk meg, hanem azt is, hogy hiszünk Isten irgalmas szeretetében és bűnbocsátó jóságában.

Ferenc pápa az irgalmasság évét meghirdető bullájában azt kérte, hogy a szentévben gondoljunk gyakrabban a bűnbocsánat szentségére, mert ezt teszi kézzelfoghatóvá számunkra Isten irgalmasságát (Misericordiae vultus, 17.). A nagyböjti időszakhoz minden évben hozzátartozik az őszinte bűnbánat és a megtérés. A jubileumi év nagyböjtjét még inkább úgy élhetjük meg mint Isten irgalmassága ünneplésének és megtapasztalásának intenzív időszakát. A bűnbocsánat szentségének több elnevezése is van (gyónás, bűnbánat stb.). A gyónást az irgalmasság szentségének is nevezhetjük, hiszen általa Isten, a mi irgalmas Atyánk bocsátja meg bűneinket. Ő Jézus Krisztusban kiengesztelődött a világgal, és az egyházra bízta a kiengesztelődés szolgálatát.

A szentgyónás a megváltó Jézus akaratából Isten irgalmas szeretetének jele és eszköze lett. Minden szentgyónásban személyesen, egyénileg is megtapasztalhatjuk Isten irgalmát, bűnbocsátó jóságát. A Szentatya szerint „amikor a kiengesztelődés szentségéhez járulunk, ez azt jelenti, hogy valaki melengető szeretettel átölel bennünket: az Atya végtelen irgalmának ölelését érezzük” (Általános kihallgatás, 2014. február 19).

A reformáció idején még Luther Márton is ezt a szempontot hangsúlyozta. Luther kezdetben még a gyónást is szentségnek tartotta, és élete végégig ragaszkodott a gyónáshoz. Érdekes és tanulságos számunkra is, hogy hogyan érvelt a fülbe gyónás mellett. Érvelése röviden így hangzik: Ha hirdetem a megtérés és a bűnbocsánat evangéliumát az egyház közösségében, van, aki ezt hívő lélekkel meghallja, van, aki nem (vö. Mk 4,23). De ha a gyóntató pap a bűnbánat szentségében személyesen nekem mondja, hogy az Isten irgalmas, és „bűneid bocsánatot nyertek” (vö. Lk 7,48), akkor nyilvánvaló, hogy az Isten szava hozzám szól, az Isten irgalma rám is vonatkozik. Megszabadulhatok bűneimtől, és újra közösségben lehetek az embert teremtő és üdvözíteni akaró Istennel.

Ennek ellenére egyre többen vannak olyanok, akik ritkán gyónnak. Manapság már ritkán lehet sorban álló embereket látni a gyóntatószékek előtt. Több oka is van ennek a szomorú jelenségnek. Sokak szerint a legfőbb ok az, hogy félelmetesen megfogyatkozott az emberekben a bűntudat. Az erkölcsteológusok szerint a 20. század legnagyobb bűne, hogy nincs bűntudata. Pilinszky János szerint ez a hamis tudat csak akkor fog megszűnni, ha belátjuk, hogy „valamennyien tékozló fiúk vagyunk, azzal a különbséggel, hogy egyesek az atyai háztól eltávolodó, míg mások már a visszavezető úton járnak” (Egy lírikus naplójából).

A gyóntató pap a szentgyónás elején egy rövid imádságot szokott elmondani a gyónóért, ami így hangzik: „Isten, akinek világossága felragyogott a szívünkben, adja meg neked, hogy igazán belásd bűneidet, és felismerd az Ő irgalmas szeretetét.”

A jó szentgyónáshoz tehát mindkettőre szükségünk van: alázatos lélekkel el kell ismernünk, hogy sokszor és sokféle módon vétkeztünk, és hinnünk kell Isten irgalmas, bűnbocsátó szeretetében. A bűnbánat szentségének szertartáskönyvében pedig azt olvassuk, hogy „A gyónásban a gyóntató és a gyónó együtt ünneplik új és meggyőző módon Isten irgalmas szeretetét” (OP 10).

A pap az irgalmas Istent, az irgalmas Jézust teszi jelenvalóvá a gyóntatószékben, a bűnbánó ember pedig megtapasztalja Isten irgalmas szeretetét. Ahogyan a tékozló fiú hazatérésekor is együtt ünnepelt az apa és a tékozló fiú, ugyanúgy a gyónás után jelen van a hitből fakadó öröm a pap és a gyónó lelkében is. És ez az ünnep egyúttal hitvallás is, mert amikor gyónunk, nemcsak bűneinket valljuk meg, hanem azt is, hogy mi hiszünk Isten irgalmas szeretetében és bűnbocsátó jóságában.

Forrás: Egri Főegyházmegye

Fotó: Youtube.com, Vatikáni Rádió

Magyar Kurír