Az örömhír hirdetői vagytok a világ számára – Missziós ünnep és diakónusszentelés Budapesten Eucharisztia, ami missziós közösségbe gyűjt egybe minket – az eucharisztikus kongresszusra való felkészülés jegyében ez volt a mottója a Világmisszió 17. Országos Ünnepének, amit október 6-án rendeztek meg az Isteni Ige Társasága budapest-budatétényi missziósházának kertjében.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az ünnep több szempontból is különleges volt: az eredeti programtól eltérően a délelőtti előadást Michael August Blume SVD apostoli nuncius tartotta. A nap folyamán bemutatott szentmise keretében pedig három verbita testvért: a kongói Ngamba Mungwala Albertet, Mawasala Mbela Fabient és a Fülöp-szigeteki Hernandez Elmert diakónussá szentelte Német László SVD nagybecskereki megyéspüspök. (Az új diakónusok személyes tanúságtételeit hivatásukról ITT olvashatják.)

E hagyományos missziós ünnepek fő célja, hogy a missziós vasárnapra (amit idén október 21-én ünneplünk) készülve megerősítse a hívekben annak tudatát, hogy Jézus missziós parancsa minden megkeresztelt emberhez szól. A szervezők nevében Burbela Gergely SVD tartományfőnök, valamint Madassery Benvin Sebastian SVD, a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatója köszöntötte a megjelenteket; nemcsak Magyarország területéről és a határon túlról jöttek hívek, közösségek az ünnepre, akik kapcsolatba állnak a verbitákkal, hanem Lengyelországból és a diakónusszentelés miatt a Fülöp-szigetekről, valamint Kongóból is érkeztek idén vendégek.

Michael August Blume SVD angol nyelven tartott előadást Gondolatok az Eucharisztiáról és a misszióról címmel. A missziós ünnep előtti napon, október 5-én volt a verbiták két szentje, a rendalapító Arnold Janssen, illetve az egyik első, külföldi misszióba ment verbita, Joseph Freinademetz szentté avatásának tizenötödik évfordulója – emlékeztetett az apostoli nuncius. Ha az Eucharisztia és a misszió kapcsolatáról szeretnénk elmélkedni, jó, ha felidézzük az ő példájukat. Arnold Janssen órákat töltött az Oltáriszentség előtt, mielőtt bármilyen döntést hozott volna a renddel kapcsolatban; a missziós munkának pedig a Szentlélek Szolgálói Örökimádó Nővérek kongregáció megalapításával biztosított imádságos hátteret: a nővérek szüntelenül fohászkodnak az Oltáriszentségben jelen lévő Jézushoz, aki maga küldte el tanítványait a világ minden népéhez. Szent József (Joseph Freinademetz) napjainak is fontos része volt az Oltáriszentség előtt való imádság, és a kínai misszióra hagyta ezt az örökséget.

A misszió és az Eucharisztia elválaszthatatlan egymástól – erre mutat rá Ferenc pápa is Evangelii gaudium (Az evangélium öröme) kezdetű apostoli buzdításában. „Az emlékezés hitünk egyik dimenziója, amelyet Izrael emlékezésével párhuzamba állítva »deuteronomikusnak« nevezhetünk. Jézus az Eucharisztiát mint az Egyház mindennapos emlékezését hagyja ránk, mely egyre inkább bevezet bennünket a húsvétba (vö. Lk 22,19). Az evangelizáló öröm mindig a hálás emlékezés háttere előtt ragyog fel: olyan kegyelem, melyet kérnünk kell” (13). A hívő ember tehát lényegében egy olyan ember, aki emlékezik Istenre, az ő művére, megtestesülésére, halálára és feltámadására. Az emlékezés az igehirdetésben és az eucharisztikus áldozatban teszi jelenvalóvá a hit titkát.

Az Egyház arra kapott meghívást, hogy az Atya háza legyen, amelynek ajtaja, a szentségek révén, mindig nyitva áll. Az Eucharisztiában való részesülés a szentségi élet csúcsa, de nem valamiféle kiváltság, hanem orvosság és táplálék a gyengék számára. A missziós Egyháznak az emberek felé kell lépnie, különösen is a szegények, a kirekesztettek és a betegek felé, akik nem tudják visszafizetni e szolgálatot.

A szentmise keretében elhangzó igehirdetés „nem csupán az elmélkedés és a katekézis alkalma, hanem Isten dialógusa népével. (…) Itt a homília kivételes értékelése jelenik meg, amely eucharisztikus szövegkörnyezetéből származik” (137) – idézte Michael August Blume ismét az Evangelii gaudiumot. Az igehirdetés középpontjában tehát Jézus áll, része az Atyának felajánlott áldozatnak és a kegyelem közvetítője, melyet Krisztus áraszt ránk a liturgia során, és a híveket közösségre kell vezetnie Krisztussal, mely közösség az Eucharisztiában valósul meg.

Az a Lélek, mely az evangéliumokat sugalmazta és aki az Egyházban működik, ugyanaz, aki az örömhír hirdetését is ihleti, és ő van annak az átlényegülésnek mélyén, amikor a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé válik. Az Eucharisztia által pedig bensőségesen jelen van a mi átformálásunkban is, hogy egy test és egy lélek legyünk Krisztussal – az a missziós átalakulás, mely a tanúságtételre irányul, amíg az Úr újra el nem jön az ő dicsőségében.

A hit Lélekkel eltelt hirdetői imádkoznak és dolgoznak. Az Egyháznak ma is óriási szüksége van az imádság mély lélegzetére, az ige imádságos olvasására és az Eucharisztia állandó imádására. Az eszközök, melyek a korai keresztények és a történelem során sok testvérünk, akik rendíthetetlen buzgósággal hirdették az evangéliumot, rendelkezésére álltak, számunkra is elérhetőek. Mi ugyanazt a missziós küldetést kaptuk az Úrtól – mutatott rá az apostoli nuncius –, és bár más kihívásokkal kell szembenéznünk a 21. században, ugyanaz a Szentlélek erősít minket, hogy folytassuk ezt a munkát napjainkban.

Az ünnep folyamán a verbiták által vezetett két plébánia, a körömi – ahol a rend JPIC (Justice, Peace, and Integrity of Creation – Igazságosság, Béke és a Teremtés Megőrzése) irodája cigánypasztorációt is végez –, valamint a vasvári közössége is bemutatkozott a fiatalok és a gyerekek előadásaival.

A szentmisét Német László püspök mutatta be Michael August Blume apostoli nuncius, Burbela Gergely tartományfőnök, a verbita atyák, valamint a jelen lévő több, a renddel kapcsolatban álló egyházmegyés pap koncelebrálásával.

Létfontosságú hivatal betöltésére készültök – fordult Német László szentbeszédében a három diakónusszentelés előtt álló szerzeteshez. A szerpapság az Egyház lényegéhez tartozik a kezdetek óta. Elég csak Az apostolok cselekedeteire gondolnunk, melyben leírják, hogyan választottak ki az apostolok hét diakónust (ApCsel 6,1–6). Szent Pál a diakónusokat már a püspökökkel összefüggésben említi, miszerint az ő munkatársaik. A II. vatikáni zsinat pedig rámutat: a diakónus nem a papságra, hanem a szolgálatra szentelődik. Egységben Jézus Krisztussal, aki nem azért jött, hogy szolgálják őt, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.

A szerpap életének középpontjában a Jézus Krisztus nevében gyakorolt diakónia, azaz a szeretetszolgálat áll, vagyis Isten szeretetét teszi megtapasztalhatóvá a világban az igehirdetés és a szeretetszolgálat konkrét gyakorlása által. Ez igazi missziós feladat tehát – hangsúlyozta a püspök. A diakónus tehát nem „mini pap”, nem hiánypótló, mert nincs elég pap, nem is „felszentelt szociális munkás”, hanem igazi misszionárius, akit Isten megajándékoz az egyházi rend első fokozatának kegyelmeivel, hogy a tettei által tudják meg mások, ki az ő Mestere.

Az apostolok cselekedetei későbbi fejezeteiben olvashatjuk, hogy a diakónusok hirdették Isten igéjét. István ezért szenvedett vértanúságot. Ti Krisztus tanúi, az örömhír hirdetői vagytok a világ számára. A papszentelés ezen a küldetésen nem változtat majd, csak újabb elemekkel egészíti ki; a most kapott szentségi ajándék alapja és szíve marad mindvégig a papi hivatásotoknak – mondta Német László, és kérte fiatal rendtársaitól: maradjon életcélotok az, amit Jézus mondott, hogy nem azért jöttetek, hogy szolgáljanak nektek, hanem hogy ti szolgáljatok másoknak. Legyen missziós szolgálatotok útja az ember, forrása pedig a feltámadás öröme, Jézus Krisztus.

A homília után a szentelendők nyilatkozatot tettek, majd tiszteletet és engedelmességet fogadtak a mindenkori megyéspüspöküknek és elöljáróiknak. A Mindenszentek litánia és a könyörgés elmondása után Német László püspök kézrátétellel és a szentelési imádság elmondásával diakónussá szentelte Albert, Fabien és Elmer testvért. Hamarosan pappá szentelik őket, de már a szülőhazájukban, Kongóban, illetve a Fülöp-szigeteken.

Fotó: Peidl Péter

Szalontai Anikó/Magyar Kurír