A nyáron, mint eleddig mindig, odahaza voltam. A pár hét úgy elrepült, mint az álom. Ha most fel kellene sorolnom, hogy milyen emlék maradt meg bennem erről a „vakációról”, nem sok minden jutna eszembe, annyira mindennapi és szokványos volt. 
 Azaz egy dolog azért mégis csak jobban megmaradt bennem, mint máskor: az a sok, remek emberrel való találkozás. Otthon, a templomban, az oda- és hazafelé vezető úton, rokonoknál, barátoknál, ismerősöknél. És az a sok velük folytatott meghitt, legtöbbször a mindennapok gondjairól és örömeiről való – egy kívülről figyelő számára talán banálisnak tűnő – beszélgetés. Ismét megtapasztaltam, hogy az egymásra figyelés, a másik meghallgatása, a mások megértése, az egymással való őszinte beszéd csodát tud művelni! 
A visszafelé való úton aztán, amikor rendezgettem önmagamban az élményeket és eseményeket, azt gondoltam: milyen kár, hogy újabban olyan keveset beszélgetünk őszintén, szépen, egymásra figyelve... 
Milyen kár, hogy néha csak azért nincs időnk a beszélgetésre, mert „foglaltak” vagyunk: magunkkal és gondjainkkal vagyunk elfoglalva... 
Milyen kár, hogy néha egyfajta szürőt teszünk a fülünkre, amely csak azokat a szavakat ereszti át, amelyek nekünk kellemesek vagy hízelgőek, véleményünket és igazunkat erősítik... 
Milyen kár, hogy néha csak fél füllel figyelünk a beszélgető társunkra, vagy, mert nem érdekel a személye, vagy mert nem érdekel az, amit éppen mond...
Milyen kár, hogy néha beszélgető partnerünk szavába vágunk, neki fogadatlanul és azonnal jó tanácsokat osztogatunk, noha nem ismerjük eléggé a helyzetét és a problémáját...
 Boros László (1927-1981) jezsuita teológus ezeket írja Jézus Urunkról: „Ami bennünket, még az evangéliumok felületes olvasása után is a legjobban meglep benne az az, hogy ... mindenkire odafigyelt és olyan intenzíven, mintha az illető egyedül lett volna az egész világon.” 
És valóban! Jézusnak mindig volt ideje azok számára, akikkel éppen beszélgetett. Az Őt éjszaka felkereső Nikodémus számára épp úgy, mint a pogány kafarnaumi századosra, akinek fia – déltájban – halálán volt, vagy Zakeusra, a bűnös vámosra, akinek estére még a házába is betért... 
 Jézus mindenkire odafigyelt, mindegy, hogy ki volt az illető: írástudó vagy zelóta, farizeus vagy vámos, asszony vagy férfi, gyermek vagy felnőtt, szegény vagy gazdag, egészséges vagy beteg, derűs vagy szomorú. Senki sem volt számára nemkívánatos. Semmi nem volt számára érdektelen, amit ezek mondtak neki. Jézus Urunk mindenki számára jelen volt, és egészen rájuk figyelt!
 Balzsam a lelkednek az olyan ember, aki képes téged odafigyelve meghallgatni.
 Az ilyen ember minden szóra odafigyel, amit mondasz neki. 
Nem szól közbe, nem tud mindent jobban, nem jön mindjárt ellenvetéssel, kritikával vagy javaslattal, hanem minden idegszálával azon van, hogy egészen felfogja azt, amiről beszélsz neki. 
Beszélgetésetek közben az az érzésed, hogy Téged tárt karokkal és nyitott szívvel átölel. 
 A Téged meghallgató, rád odafigyelő ember társaságában egyszerűen jól érzed magad. 
A Téged meghallgató, rád odafigyelő ember benned jó emlékeket ébreszt, előtted új lehetőségeket és megoldásokat tár fel, felszabadító önkritikára segít, és bátorító önmagadbanézésre tesz képessé... 
A Téged meghallgató, rád odafigyelő ember neked időt és teret szentel, sőt a beszélgetés idejéig egy meleg otthont teremt körülötted...
 Egy ember ajándék neked, ha rád figyel, 
És társaságában azt mondhatod, 
Amit érzel és gondolsz.
Egy ember ajándék neked, ha szavai
Olyasmit mondanak,
Ami életutadat megvilágítja.
 Ezt a csodát, Te is meg tudod tenni,
És akkor majd azt mondják rólad is:
Balzsam volt a lelkemnek! 
 Milyen gyógyító balzsam lenne a világnak, a környezetünknek, ha az elkövetkező napokban, egy-egy beszélgetés vagy találkozás után rólunk, rólad és rólam azt mondanák: Ez az ember balzsam volt a lelkemnek!
 Sok ilyen beszélgetést és találkozást kíván minden kedves Hívének és Olvasójának,
szeretettel

Imre atya

Stuttgart, 2016. szeptember 7.