Barátok Útja – már maga az elnevezés mély húrokat pendít meg az emberben. Hogyan született a kezdeményezés?

B. B: Aki hallja, amikor a Barátok Útjáról beszélgetünk, azt érzi, hogy nem is egy útról van szó, hanem egy élő, lélegző, saját személyiséggel bíró valakiről, akit a barátunknak tekintünk. Sokszor mondjuk, a Barátok Útja a barátunk, tartozunk neki. Sokat kaptunk tőle, számíthattunk rá, és ő is számíthat ránk. Számunkra a BÚ misszió a barátságért, a közelségért önmagunkkal, a másikkal, Istennel.

G.A: Egyházi iskolák tanárai diákjaiknak szervezték először a zarándoklatot. Sokan évről évre újra eljöttek az útra. Aztán kiléptek az iskolából, továbbtanultak. A fiatal nem marad mindig „gyerek”. Egyre többet tapasztal, és fokozatosan megérzi, hogy  felelősségét kell vállalnia. A fiatalabbakért, hogy az ő életükben is megtörténhessen ugyanaz, ami az övében, ami öt minden évben visszahozza. Csoportvezetőkké, „főbarátokká”, sőt „főfőbarátokká” válnak. Ők arra is képesek, hogy az egész útért felvállalják a felelősséget. A tanárok viszont kiöregednek, másfelé viszi őket hivatásuk. A Barátok Útja viszont él. Azok veszik át vezetését, akik ebben nőttek fel. Mert át kell adni azt, ami fontos az életünkben. Az átadás fontos eleme lett a közös útnak.

Mitől és hogyan több a BÚ, mint jó hangulatú kirándulás a barátokkal?

G. A: Eleve nem kizárólag azokkal megyünk, akik a barátaink, és nem csak oda, ahol barátságos a környezet. A barátság lehetőségét kínáljuk az ismeretleneknek is. Épp a barátság megszületése, az befogadás, az elfogadás, az érdeklődés az az élmény, ami  legtöbbünket megfog. Aztán a köztünk megszülető barátság erejével lépünk az emberekhez, akikkel találkozunk, akár itthon, akár külföldön. Barátkozunk a fizikai kihívással, barátkozunk Istennel. Tudatosan, nap, mint nap.

B. B: Valóban nagyon vonzó, hogy nagyon vidáman telnek nálunk a napok, sok a játék, gyönyörű tájakon járunk, mindig van izgalom, megmérettetés is az útban. A „csodát”, amitől közös utunk több tud lenni, mint egy baráti kirándulás nem mi csináljuk, mi csak a lehetőségét igyekszünk megteremteni, hogy történhessen valami. Közelséget próbálunk adni, nyitottságot és figyelmet. Erre biztatjuk a gyerekeket is: merjenek közel lenni, magukhoz, a társukhoz, az Istenhez. Érezzük a gondviselést, ahogyan minden évben elindul az út, formálódik, célba ér. Megtapasztaljuk, hogy segítve, vezetve vagyunk. Fontosak a társak, az együtt megélt élmények, a kiscsoport, a beszélgetések útközben.