Évközi 25. hét
Ezdr 9,5-9
Az esti áldozatkor felkeltem sanyarúságomból, tépett palástban meg köntösben meghajtottam térdemet, kiterjesztettem kezemet az Úrhoz, az én Istenemhez. Így szóltam: „Istenem, szégyellem magamat és nem merem felemelni arcomat hozzád, mivel gonoszságaink megsokasodtak fejünk felett és bűneink az égig növekedtek atyáink idejétől kezdve. Súlyosan vétkeztünk mind a mai napig, úgyhogy tulajdon gonoszságaink miatt jutottunk mi magunk, királyaink és papjaink idegen országok királyainak kezére, kardélre, fogságba és ki voltunk téve fosztogatásnak és arcpirulásnak, mint ma is. Most azonban egy szempillantásra kegyelmet találtunk az Úrnál, a mi Istenünknél. Meghagyott nekünk egy maradékot és leverte nekünk a sátrat az ő szent helyén és felragyogtatta szemünket Istenünk és egy kis menedéket adott nekünk szolgaságunkban. Igaz, szolgák vagyunk, de szolgaságunkban sem hagyott el Istenünk. Felénk hajlította a perzsa királyok kegyét, hogy életet adjon belénk, megépítse és feltámassza romjaiból Istenünk templomát, nekünk pedig védőfalat emeljen Júdában és Jeruzsálemben.
Lk 9,1-6
Ezután összehívta a tizenkét apostolt, erőt és hatalmat adott nekik minden ördög felett, és a betegségek gyógyítására. Majd elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát, és gyógyítsák meg a betegeket. Azt mondta nekik: „Semmit se vigyetek az útra, se botot, se táskát, se kenyeret, se pénzt, és két köntösötök se legyen! Amelyik házba betértek, ott maradjatok, és onnan induljatok tovább! Ha pedig valahol nem fogadnak be titeket, a várost elhagyva, még lábaitok porát is rázzátok le bizonyságul ellenük!” Útra keltek tehát, bejárták a falvakat, hirdették az evangéliumot, és gyógyítottak mindenütt.
Fontos, hogy a kezdeti eufória után józanul mérjük fel a helyzetünket. Ne szépítgessük, mert az hazugság lenne. Minden romlást, ami bennünk van, szabad és kell látni, és ki is kell mondani. Kimondani önmagunknak, még ha ez bizonyára keserűséget okoz is, és megvallani az irgalmas Istennek, aki egyedül tud szabadulást adni. De nehogy belesüppedjünk a kesergésbe, mert az ilyenfajta szomorúság nem Istentől, hanem a Kísértőtől való. Általában azok szoktak letargiába esni, akik előzőleg a leghangosabban ujjongtak, felszínes, nem az Úr jelenléte miatti lelkesedésükben. Az optimistákból lesznek a pesszimisták. Ezdrás pap – a prófétákhoz hasonlóan – soha nem volt optimista, de pesszimista sem, hanem realista: Istenben végtelenül bízva a valóságot látta és mondta ki.
Ezdrás nem ideologizál, nem mondja hazug kegyeskedéssel, hogy így utólag nézve jól is jött ez a fogság, mert így megismertük Isten irgalmát. Nem, beismeri és megvallja, hogy a fogságot Izrael készítette elő magának bűneivel, s csak az Úr könyörülete folytán szabadult meg belőle. Első szava, miután felmérte a helyzetet, és keserű könnyeket ontott miatta, a bűnvallás. A bibliai ember imádságainak mindig szerves része az igazi bűnbánat, amely ahelyett, hogy mentegetni próbálná vagy jelentéktelennek akarná feltüntetni a bűnt, éppen Isten színe elé járulva, a végtelen jóság fényében látja meg gonoszságának valódi méreteit. Másodszor Isten kegyelmét és irgalmasságát magasztalja, mely a nép számára új jövőt nyitott. Harmadszor megköszöni, hogy újraéledhetett a szent kultusz és felépíthették a templomot. Az Isten imádása az igazi védőfal s a jövő csírája is, melyből az új élet az állhatatos nemzetnevelő munka eredményeként kibontakozhat.
Urunk Jézus, kérünk, őrizz meg bennünket attól, hogy csupán emberi szempontból ítéljük meg helyzetünket, s a múltban elkövetett vétkeinkre gondolva hamis optimizmus vagy romboló pesszimizmus legyen úrrá rajtunk. Adj nekünk őszinte, igaz szívű bűnbánatot, melyből remény és bizalom sarjad, hálát a kapott jókért és állhatatosságot, hogy kitartsunk az Atya akaratának teljesítésében.
Kommentáld!