Évközi 33. vasárnap
Péld 31,10-13.19-20.30-31
Derék asszonyt ki talál? Becse a korallokét messze meghaladja! Férjének szíve bátran ráhagyatkozik, és nem lesz nyereség híján. Jóval fizet neki és nem rosszal, élete minden napján. Előszedi a gyapjút és a kendert, és ügyes kézzel végzi a munkát, Kezébe veszi a rokkát, és ujjai megfogják az orsót. Megnyitja tenyerét a szegénynek, és kinyújtja kezét a szűkölködő felé. A kedvesség csal, a szépség mulandó, de az istenfélő asszony dicséretet érdemel! Adjatok neki keze gyümölcséből, és tettei dicsérjék őt a kapuknál!
1Tessz 5,1-6
(...) De ti, testvérek, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lepjen meg titeket. Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ne is aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok!
Mt 25,14-30
Úgy lesz akkor, mint amikor egy ember arra készült, hogy külföldre menjen. Hívta a szolgáit és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek a képessége szerint; és elment külföldre. Ekkor rögtön elindult az, aki öt talentumot kapott, dolgozott velük, és szerzett másik ötöt. Éppígy az is, aki kettőt kapott, szerzett másik kettőt. Az viszont, aki egyet kapott, elment, a földbe ásva elrejtette ura pénzét. Sok idő múltán megjött ezeknek a szolgáknak az ura és számadást tartott velük. Előállt ekkor az, aki öt talentumot kapott, hozott másik öt talentumot, és így szólt: „Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik öt talentumot nyertem rajta.” Az ura azt mondta neki: „Jól van, derék és hű szolga! A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe.” (...) A haszontalan szolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségre! Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás!”
Sajnos, manapság a keresztények körében is a csalfa báj és a múlékony szépség lett a legnagyobb érték... Az örök szépségre és az el nem múló kedvességre – a lelki tisztaságra, ártatlanságra – egyre inkább vakok vagyunk. Jellemző, hogy valójában mit szeretünk abban, akit szeretünk. Ha külső tulajdonságait csupán, akkor azt szeretjük benne, ami elmúlik. Ha Istenhez fűződő kapcsolatát, hűségét, kitartását, akkor azt szeretjük benne, ami örökkévaló. Ahhoz, hogy valaki olyan emberi életet éljen, mint a mai Olvasmányban említett családanya, hit, remény és szeretet szükséges, mert csak ezek őrizhetik meg szorgosnak és fáradhatatlannak.
Már az is nagy figyelmeztetés, hogy mi maradt fenn eddig az emberi történelemből, a letűnt nemzedékek alkotásaiból. Lényegében az örökkévalóság emlékei: a legősibb civilizációkból fennmaradt emberi csontvázak mellett lévő, nyilvánvalóan a túlvilágra utaló tárgyak és jelek, az egyiptomi piramisok, melyek ugyancsak az örök élet és a túlvilág emlékművei, illetve ősi keresztény templomok. Mi marad meg a mi életünkből? Mit hagyunk hátra azok szívében, akikkel közvetlenül érintkezünk? Bűneink fájdalmas nyomait? Vagy a bűnbánat megrendítő példáját, a szeretet szorgos munkában megmutatkozó emlékjeleit?
Urunk Jézus, taníts meg minket arra, hogy a belső, maradandó értékeket keressük és becsüljük. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy egész életünk folyamán második, dicsőséges eljöveteledet siettessük azzal, hogy azt szeretjük, abban remélünk, ami örökkévaló, s mintegy a szeretettől űzve, talentumainkat jól felhasználva, serényen fáradozunk országod eljöveteléért.
Kommentáld!