Évközi 33. hét
2Mak 6,18-31
Eleazárnak, a legkiválóbb írástudók egyikének, egy élemedett korú és tisztes külsejű férfinak erőszakkal kinyitották a száját, így akarták kényszeríteni, hogy disznóhúst egyen. Ő azonban a dicső halált többre becsülte a gyalázatos életnél, ezért önként ment a vesztőhelyre. Jól tudta ugyanis, hogy miként kell viselkednie. Ezért hűséges kitartással el volt tökélve arra, hogy az élethez való ragaszkodás miatt tiltott dolgot nem enged meg magának. Ekkor a körülállók hamis szánakozástól indíttatva, mivel régi barátság fűzte őket ehhez a férfihoz, félrevonták őt, és titokban arra kérték, hogy olyan húst hozasson, amelyből neki is szabad ennie, és tegyen úgy, mintha a király rendelete értelmében az áldozati húsból enne, így aztán megszabadul a haláltól. A férfi iránt való régi barátságból tanúsítottak ilyen emberies bánásmódot vele szemben. Ő azonban arra a tiszteletre gondolt, amely korát és öregségét méltán megillette, és arra a veleszületett nemességre, amelyben megőszült, valamint azokra az erényes cselekedeteire, amelyeket gyermekkorától fogva gyakorolt, ezért a szent s az Isten által hozott törvény értelmében azonnal válaszolt és kijelentette, hogy küldjék csak inkább az alvilágba. „Mert nem illik – mondta – a színlelés a mi életkorunkhoz. Sok ifjú ugyanis abban a hitben volna, hogy a kilencvenéves Eleazár a pogányok életére tért át, és így tévútra vezetné őket az én színlelésem, s egy múló élet parányi idejéhez való ragaszkodásom. Ezáltal pedig szégyent és átkot hívnék le vénségemre. Az emberek büntetésétől a jelen pillanatban megszabadulnék ugyan, a Mindenható kezét azonban sem élve, sem halva el nem kerülhetem. Azért elszántan válok meg életemtől, így legalább méltónak mutatom magam idős koromhoz. Készséges szívvel és bátorsággal halok tisztes halált a magasztos és szent törvényekért, hogy nemes példát adjak az ifjaknak.” E szavak után azonnal a vesztőhelyre hurcolták. (…) Így halt meg, és halálának emlékét mint a hősiesség és bátorság példaképét hagyta hátra nemcsak az ifjaknak, hanem az egész nemzetnek is.
Lk 19,1-10
Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. Ekkor íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: „Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: „Bűnös embernél száll meg!” Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.” Jézus azt mondta neki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.”
Eleázár megmenthette volna életét, anélkül, hogy megszegte volna Isten törvényét, ha csak látszólag engedelmeskedett volna a királyi rendeletnek, és valójában disznóhús helyett más húst evett volna. Morus Szent Tamásnak azt ajánlották barátai, tegye le a király parancsa szerinti esküt, és a hangosan mondott szöveghez magában tegye hozzá: „amennyiben ezzel nem szegem meg Isten parancsát.” A japán keresztényüldözés idején a misszionáriusoktól nem követelték, hogy szívből tagadják meg Krisztust, csak annyit, hogy a földre helyezett Krisztus-képre formálisan tapossanak rá, csak éppen hozzáérintve talpukat... Ha a hit csupán „magánügy” volna, talán elfogadhatók lennének ezek a megoldások. Ám testvéreink hitéért is felelősséggel tartozunk: hűségünk, kitartásunk óriási erőt jelent a gyöngéknek, árulásunk, hitehagyásunk viszont – még ha nem is őszinte, és ezért így vagy úgy menthető – súlyos csalódást és a cserbenhagyottság érzését.
Akit az Úr arra méltat, hogy a vértanúság kegyelmében részesíti, annak erőt ad ahhoz, hogy az iránta táplált odaadó szeretettől indíttatva képes legyen érte a kegyetlen halált választani. Krisztus mártírja összehasonlíthatatlanul nagyobb vonzódást érez arra, hogy Ura mellett akár élete árán is kitartson, mint arra, hogy mentse a bőrét, és még néhány évet, évtizedet éljen – rossz lelkiismerettel – a földön. Tudtán kívül akkor válik igazi példaképpé, amikor már nincs lehetősége rá, hogy szavával tanítson és oktasson, ehelyett életáldozatával nyújtja a leghitelesebb tanítást és neveli a legtöbb szentet az Egyháznak.
Urunk Jézus, bennünket is nevünkön szólítottál, akárcsak Zakeust, kijelentve, hogy nálunk akarsz megszállni. Önts szívünkbe bátorságot, hogy merjük nyíltan vállalni, hogy befogadtunk Téged az életünkbe. Ajándékozd nekünk a mindhalálig való hűség és állhatatosság kegyelmét, hogy akárhogy fordul is a sorunk, megvalljunk Téged az emberek előtt, és sem ígérgetés, sem fenyegetés hatására soha el ne pártoljunk Tőled.
Kommentáld!