Húsvét 2. hete
ApCsel 6,1-7
Azokban a napokban a tanítványok számának megszaporodtával zúgolódás támadt a görögök között a zsidók ellen amiatt, hogy özvegyeiket elhanyagolják a mindennapi kiszolgálásnál. A tizenkettő egybehívta tehát a tanítványok sokaságát, és így szóltak: „Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét. Azért testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jó hírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfit, s bízzuk rájuk ezt a feladatot. Mi meg majd az imádsággal és az ige szolgálatával foglalkozunk.” Ez a beszéd tetszett az egész sokaságnak. Kiválasztották tehát Istvánt, akit eltöltött a hit és a Szentlélek, továbbá Fülöpöt, Prohóroszt, Nikánort, Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai prozelitát. Ezeket az apostolok elé állították, és ők imádság közben rájuk tették kezüket. Az Úr igéje pedig terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papoknak is nagy tömege hódolt meg a hitnek.
Jn 6,16-21
Miután beesteledett, tanítványai lementek a tengerre. Beszálltak a bárkába, és elindultak a tengeren túlra, Kafarnaumba. Besötétedett már, de Jézus még mindig nem ment oda hozzájuk. Mivel nagy szél támadt, a tenger háborgott. Amikor mintegy huszonöt vagy harminc stádiumra hajóztak, látták, hogy Jézus a tengeren járva a bárkához közeledik, és megrémültek. Ő pedig így szólt hozzájuk: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták őt venni a bárkába, de a bárka azonnal a parthoz érkezett, ahová tartottak.
Az ember ősi tapasztalata, hogy mindannyiszor félelem keríti hatalmába, ha olyannal találkozik, ami felülmúlja őt és ami fölött nincs hatalma. Ezért keltenek bennünk rémületet a természet erői: a szélvész, a vihar, a tűzvész, az árvíz vagy a földrengés. De a legnagyobb félelem, melyet a természetet is felülmúló transzcendens világ ébreszt bennünk, már a bukott Ádám sajátja, hiszen Isten az embert eredendően olyannak teremtette, hogy érzéke, sőt képessége legyen rá. A természetfelettitől való rettegés, az Istentől való sötét félelem csak a bűnbeesett ember osztályrésze, s ennek tapasztalata kétségkívül szerepet játszott a világ vallásainak kialakulásában. (Ebben az értelemben lehet igazság a marxi valláskritikában.) A kereszténység azonban ebből a kijelentésből született: „Én vagyok, ne féljetek!” S amikor Jézus maga oldja fel félelmeinket és aggályainkat, nem csupán békesség költözik a szívünkbe, de mindjárt révben is vagyunk.
Milyen csodálatos! Egyszerre igaz az, hogy Jézus velünk hajózik a bárkánkban, s az is, hogy ahol ő van, máris partot érünk. Az előbbi az Egyház misszióját jelenti, amelynek kezdeteiről olvastunk a mai Szentleckében, az utóbbi pedig arra utal, ami örök és változatlan az Egyházban, ahol már elértük az örökkévalóság kikötőjét, s ahol tökéletes dicséretet zengünk az Atyának a Fiú által a Szentlélekben.
Urunk Jézus, ugyan melyikünk mondhatná el magáról, hogy már teljesen evangéliumi ember, és szeretetében nincsen semmi félelem? Mi mindnyájan csak részben vagyunk evangéliumiak, és bizony, még sokszor nagyon is félünk Tőled és félünk az Atyától. Bocsásd meg, kérünk, kishitűségünket, mint ahogyan azt is, hogy olykor azzal próbáljuk leplezni szennyes félelmünket, hogy bizalmaskodva, könnyedén, már-már félvállról beszélünk Veled és Rólad. Küldd el, Urunk, szívünkbe az istenfélelem Lelkét, aki megtanít az isteni fölség megrendült tiszteletére, és minden hamis félelmünktől megszabadít minket.
Kommentáld!