Húsvét 5. hete
ApCsel 15,22-31
Erre az apostolok és a presbiterek az egész egyházzal együtt jónak látták, hogy férfiakat válasszanak ki maguk közül, és elküldjék Antióchiába Pállal és Barnabással Júdást, akit melléknevén Barszabásnak hívnak, és Szilást – ők a testvérek között vezetők voltak –, és kezük által ezt az írást küldték: ,,Üdvözlet az apostoloktól és a presbiter testvérektől a pogányokból lett testvéreknek, akik Antióchiában, Szíriában és Kilíkiában vannak! Mivel hallottuk, hogy némelyek, akik közülünk kerültek ki, megzavartak titeket szavaikkal, és feldúlták lelketeket, bár tőlünk megbízást nem kaptak, jónak láttuk, miután megállapodásra jutottunk, hogy férfiakat válasszunk ki és küldjünk el hozzátok a mi igen kedves Barnabásunkkal és Pálunkkal, ezekkel az emberekkel, akik életüket adták a mi Urunk, Jézus Krisztus nevéért. Elküldtük tehát Júdást és Szilást, akik mindezt személyesen, élőszóval is tudtotokra adják. Úgy tetszett ugyanis a Szentléleknek és nekünk, hogy semmi további terhet ne rakjunk rátok, csak azt, ami szükséges: hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fojtott állatoktól és a paráznaságtól. Ha ezektől őrizkedtek, jól teszitek. Jó egészséget!” Azok tehát, miután elbocsátották őket, lementek Antióchiába. Itt egybegyűjtötték a sokaságot, és átadták a levelet. Amikor elolvasták, örültek a vigasztalásnak.
Jn 15,12-17
Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!
Istennel való kapcsolatunkban valamiképpen átélhetünk minden emberi szeretetkapcsolatot. Nem szublimált, légiesített utánzatként, hanem őseredeti valóságként, hiszen Isten minden szeretet forrása, s egyben célja is, ahová minden emberi szeretet tart, mint kis patak az óceán felé. Jézus Krisztus gyermekké lett értünk, hogy karjainkba vehessük, majd testvérként élt közöttünk, nyilvános működése idején Vőlegénynek, az új Izrael Jegyesének nevezte magát, és tanítványait az utolsó vacsora meghitt, ünnepélyes perceiben „fiacskáimnak” szólította, mint egy jóságos atya. Utoljára pedig, mielőtt szenvedni indulna, barátainak nevezi őket és minket is, kései tanítványait, mert a barátság az a szeretetszövetség, amely minden másnál függetlenebb a testtől és a vértől, s minden másnál ragyogóbban a Lélek műve.
Az igazi szülői, gyermeki, testvéri, házastársi és baráti szeretet mind a végtelenre tágul, és a Szentháromság boldog életéből részesít már itt a földön. Személyes kapcsolataink mind-mind egyfajta szentségi jelként utalnak a Krisztussal való kapcsolatunkra, amely ugyanakkor egy ponton túl szétfeszíti az emberi viszonylatok határait. Ezért az ő kiválasztó szeretetére adott válaszunknak is túl kell haladnia az emberi barátság határain, és egy bizonyos mélységben – függetlenül attól, hogy papok, szerzetesek vagy világban élő keresztények vagyunk-e – életünket egészen át kell adnunk neki.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy arra méltatsz bennünket, hogy a barátaid lehetünk. Két ember között vagy közös kezdeményezés alapján bontakozhat ki barátság, vagy pedig úgy, hogy az egyik fél felnő a másikhoz. Te azonban úgy ajánlod fel a barátságodat, hogy mindenestől Te vagy a kezdeményező, Te emelsz fel magadhoz, és nem csupán azt osztod meg velünk, amit Atyádtól hallottál, hanem legbenső életedet is. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy méltóan éljünk ehhez a barátsághoz, befogadva a Szeretetet, aki Téged öröktől fogva összeköt az Atyával.
Kommentáld!