Advent 4. vasárnapja
2Sám 7,1-5.8b-12.14a.16
Történt pedig, hogy amikor a király már a palotájában lakott, s az Úr már nyugodalmat szerzett neki mindenfelől valamennyi ellenségétől, így szólt a király Nátán prófétához: ,,Nem látod-e, hogy én cédruspalotában lakom, az Isten ládája pedig bőrök között van?” Azt mondta erre Nátán a királynak: ,,Eredj, tedd meg mindazt, ami szándékodban van, mert az Úr veled van.” Íme, azonban még az éjjel szózatot intézett az Úr Nátánhoz, ezekkel a szavakkal: ,,Eredj, s mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni az Úr: Te akarsz nekem házat építeni lakóhelyemül? Most azonban ezt mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni a seregek Ura: Én elhoztalak téged a legelőről, a juhok mögül, hogy népem, Izrael fejedelme légy, s veled voltam mindenütt, ahol csak jártál... (...) Nyugodalmat adok tehát neked minden ellenségedtől, s íme, előre megmondja neked az Úr, hogy házat alkot neked az Úr, állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.”
Róm 16,25-27
Annak pedig, akinek van hatalma arra, hogy megerősítsen titeket evangéliumomban és a Jézus Krisztusról szóló tanításban, s annak a titoknak a kinyilatkoztatásában, amelyre az örök idők során hallgatás borult, de amely most az örök Isten parancsára a próféták iratai által a hitnek való engedelmesség végett nyilvánvalóvá lett, s így minden nemzet előtt ismeretes, az egyedül bölcs Istennek, Jézus Krisztus által, tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.
Lk 1,26-38
(...) Az angyal pedig folytatta: ,,Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége.” (...)
Minél inkább Istennek szenteljük magunkat, minél inkább csak neki és érte akarunk fáradni, annál inkább leselkedik ránk a ravasz kísértés, hogy arra figyeljünk, amit mi teszünk az Úrért, nem pedig arra, amit az Úr tesz értünk. A szentség egyre magasabb fokára jutva egyre tátongóbb szakadék nyílik meg alattunk: a „lelki” önközpontúság, teljesítménycentrikusság alattomos örvénye.
Az ókori templomépítő embert – és talán a mait is – ösztönösen az a cél vezérli, hogy befogja, egy adott helyre koncentrálja az isteni energiát, s azután a maga igényei szerint felhasználja. Isten épp a fordítottját akarja: minket kíván mindenestül bevonni az ő szentségének terébe, műveibe, boldog szentháromságos életébe. A szentséges megtestesülés központi titka éppen az, hogy nem mi fogjuk és visszük Krisztust hétköznapjaink világába, hanem ő ragadja meg emberségünk legmélyét a Szentlélekben Karácsony, Húsvét, Mennybemenetel és Pünkösd misztériumain keresztül, s így visz az Atyához. Ezt példázza a Szent Szűz élete: mivel a lehető legtökéletesebben engedte magát lefoglalni Istentől, szent Fia testestül-lelkestül a mennybe emelte őt. Nem is csoda, hogy a rózsafüzér az angyali üdvözlet titkával kezdődik, s a Szent Szűz mennybevételének és égi megkoronázásának misztériumával zárul.
Urunk, taníts meg egyre jobban arra, hogy nem saját „szent” terveink végrehajtásával nyerhetjük el tetszésedet, hanem azzal, hogy igent mondunk terveidre még azelőtt, hogy értelmünkkel teljesen belátnánk, amit kívánsz tőlünk. Add, hogy egész lényünket: értelmünket, akaratunkat, érzelmeinket, sőt tudattalan világunkat is Neked ajánlva megnyíljunk szent akaratod végső és mindennek értelmet adó örök valósága előtt. Segíts tudatosítani magunkban, hogy még mielőtt nekikezdenénk a Te dicsőségedre templomot, családot, közösséget építeni, mindenekelőtt Te akarsz nekünk örök hajlékot készíteni, megalapítani királyságodat, amelynek soha nem lesz vége, s uralkodni bennünk és közöttünk örökkön-örökké.
Kommentáld!