Évközi 1. hét
1Sám 1,1-8
Volt egy Ramátaim-Szófímból, Efraim hegységéről való ember, akit Elkánának hívtak. Jerohámnak volt a fia, aki Eliúnak volt a fia, aki Tóhunak volt a fia, aki az efraimi Szúfnak volt a fia. Két felesége volt, az egyiket Annának, a másikat Fenennának hívták. Fenennának voltak gyermekei, Annának viszont nem voltak gyermekei. Ez az ember minden évben felment városából Silóba, hogy imádkozzon, és áldozatot mutasson be a Seregek Urának. Ott Héli két fia, Ofni és Fineesz volt az Úr papja. Egyszer aztán, amikor feljött a nap, Elkána leölte áldozatát, és adott belőle egy-egy részt Fenennának, a feleségének, és Fenenna valamennyi fiának és lányának. Annának azonban szomorúan adta oda az egy részt, mert Annát szerette, de az ő méhét az Úr bezárta. Ezért a vetélytársnője bosszantotta is sokat, és bántotta, sőt azt is a szemére vetette, hogy az Úr bezárta a méhét. Ezt tette vele, és így ingerelte őt esztendőről esztendőre, valahányszor eljött az idő, és felmentek az Úr templomába. Így ő csak sírt, és nem nyúlt az ételhez. Elkána, a férje megkérdezte tőle: „Anna, miért sírsz, miért nem eszel, és miért kesereg szíved? Nem érek-e én neked tíz fiúnál többet?”
Mk 1,14-20
Miután Jánost átadták, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: „Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Amikor a galileai tenger mellett elment, meglátta Simont és testvérét Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Jézus azt mondta nekik: „Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!” Ők azonnal elhagyták hálóikat, és követték őt. Kissé továbbmenve meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint ők is hálóikat javították a hajóban, és azonnal hívta őket. Azok pedig elhagyva apjukat, Zebedeust a béresekkel együtt a hajóban, követték őt.
Nincs szomorúbb és reménytelenebb, mint mikor azzal szembesítik az embert, ami miatt amúgy is szégyenkezik és szenved. Amikor élete gyümölcstelensége fölötti kesergését marcangoló bűntudattá fokozzák, belésulykolva, hogy kiválasztottsága, tehetsége, szorgalma mind-mind terméketlen és hiábavaló. Hogy élete elhibázott és meddő, és minden bizonnyal Isten bünteti őt. Nem csak a gyermektelenségre ítéltetett asszony érezheti ezt, hanem a verset írni képtelen költő vagy a magvetése kicsírázását hiába váró igehirdető is, illetve mindaz, aki tudja, csodálatos hivatást kapott Istentől, de érthetetlen módon éppen ebben tökéletes kudarcot vallott.
Két dolog mentheti meg az embert ebben a helyzetben a teljes reményvesztettségtől és végső soron az öngyilkosságtól (lelki értelemben öngyilkosság a pótcselekvésekbe, mámorba, felejtésbe merülés is). Az egyik a szenvedélyes bizalom, amellyel minden látható eredménytelenség ellenére Istenbe kapaszkodik a lélek, belátva, hogy nincs más reménye az életben maradásra, mint maga a reménykedés. A másik: annak tapasztalata, hogy van, aki szereti és elfogadja. Hogy van, aki nem várja tőle, hogy mindenáron gyermeket szüljön, nagy művet alkosson, sikert arasson, hanem őt magát szereti, úgy, ahogy van, ingyenesen és feltétel nélkül.
Urunk, Jézus Krisztus, az Évközi idő kezdetén hálát adunk Neked azért az örömhírért, melyet a mai Evangéliumban olvastunk: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa.” Köszönjük, hogy ezzel az üzenettel kiragadsz a görcsös erőlködés és az önsajnálat szűk világából, és annak az áldott állapotnak, termékeny készülődésnek a légkörébe emelsz, amelyben elkezdted nyilvános működésedet. Segíts kegyelmeddel, hogy hívásodnak engedelmeskedve előbb mi magunk szülessünk újjá, a szűk kapun át abba a világba lépve, melyet a test és a vér nem örökölhet. Nyisd meg szemünket, hogy azt a fönséges művet, amelyben pótolhatatlan szerepet, egyedülállóan fontos feladatot szánsz nekünk, felismerjük, s így a természet rendjét csodálatosan felülmúlva, Isten országának kegyelmi rendjében bőséges élet fakadjon körülöttünk.
Kommentáld!