Évközi 2. hét
1Sám 16,1-13
(…) Ám az Úr azt mondta Sámuelnek: „Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem aszerint ítélek, amire az ember néz: az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti.” Erre Izáj odahívta Abinádábot, és őt vezette Sámuel elé. Ám ő azt mondta: „Ezt sem választotta az Úr.” Erre Izáj Simát vitte oda, de őróla is azt mondta: „Ezt sem választotta az Úr.” Hét fiát vezette így oda Izáj Sámuel elé, de Sámuel azt mondta Izájnak: „Ezek közül nem választott az Úr!” Majd azt mondta Sámuel Izájnak: „Ez az összes fiad?” Ő azt felelte: „Hátra van még a legkisebbik, az a juhokat legelteti.” Azt mondta erre Sámuel Izájnak: „Küldj érte, s hozasd el, mert addig nem telepszünk le, amíg ide nem jön.” Érte küldött tehát, és elhozatta. Vörös volt, szépszemű és csinos külsejű. Azt mondta ekkor az Úr: „Kelj fel, kend fel, mert ő az!” Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente őt testvérei közepette, és ettől a naptól az Úr lelke Dávidra szállt. Sámuel aztán felkelt és elment Ramátába.
Mk 2,23-28
Történt ismét, hogy amikor szombaton a vetések közt járt, tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. A farizeusok azt mondták neki: „Nézd, azt csinálják szombaton, amit nem szabad.” Ő így felelt nekik: „Sohasem olvastátok, mit cselekedett Dávid , amikor szükséget szenvedett, és éhezett ő, és akik vele voltak? Hogyan ment be az Isten házába Abjatár főpap idejében, és evett a kitett kenyerekből, amelyeket nem szabad másnak megenni, csak a papoknak, és adott azoknak is, akik vele voltak?” Aztán hozzátette: „A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért. Ezért az Emberfia ura a szombatnak is.”
Az isteni kiválasztottság örök titok: kiérdemelni nem lehet, de élni vele, felnőni hozzá igen. A mi fejünkre is olajat öntöttek a keresztség és a bérmálás szentségében, s velünk még nagyobb dolog történt, mint Dáviddal, hiszen nem egy királyi dinasztia alapítói, hanem az isteni természet részesei lettünk Jézus Krisztusban, aki uralkodik a mindenségen, és királysága a halálon túl is fennmarad. Keresztény önazonosságunk, emberi mivoltunk legmélyebb rétege ez az istengyermeki valóság. Az a felkenés, amelyben Jézus Krisztus által részesedtünk, arra kötelez, hogy elhívottságunk mélységeiben éljünk. A pap sem csak az oltárnál pap, hanem mindig, minden helyzetben, amint Jézus Krisztus is főpap volt nemcsak a kereszt oltárán, hanem megtestesülése pillanatától fogva.
Ez az istengyermeki létmód, a Krisztus királyságában való részesedés elsősorban nem fennkölt érzéseket jelent, hanem konkrét és legtöbbször egészen hétköznapi feladatokat. És szenvedést, üldöztetést is az Úr miatt. Ahogy Dávidnak is menekülnie kellett, és még arra is rákényszerült, hogy társaival megegye a megszentelt kenyereket, melyeket csak a papoknak volt szabad megenniük, amint ezt a mai Evangélium felidézi. Amikor szembesülünk kiválasztottságunkkal, akár meg is riadhatunk, mert rádöbbenünk felelősségünkre, hogy többé nem élhetünk úgy, mintha nem lennénk kiválasztottak. De édes teher ez, és a szabadság útja, mely elvezet a teljes önátadásra, az Istenért való magafeledésre.
Hálát adunk Neked, Urunk, amiért öröktől fogva kiválasztottál és elhívtál bennünket, hogy részesedjünk örök életedben és közreműködjünk isteni műved megvalósulásában. Köszönjük, hogy nem külső adottságaink, képességeink és tehetségünk szerint értékelsz minket, hanem Te magad adod meg a természetfölötti képességet hivatásunk betöltéséhez. Szítsd fel bennünk, kérünk, a keresztség és bérmálás szentségi kegyelmét, újítsd meg szívbéli odaadásunkat, hogy átadjunk Neked mindent az életünkben, ami még nem a Tiéd bennünk, s ne csak földi békességre és a mennyei jutalomra áhítozzunk, hanem készek legyünk végigjárni Veled a kereszt királyi útját az Atya dicsőségére és testvéreink javára.
Kommentáld!