Élt évszázadokkal ezelőtt egy nagyúr, egy nádor. A Szent Szűz „ditsőséges lábainak legkissebbik Sámollya”, ahogy magát nevezte. A tizenhetedik század végén egy titokzatos mosolyú Mária-szobrot vitt csónakon, vigaszul egy török pusztította, a Hanság mocsarai közt rejtőző kis faluba. A szobor a falucska éke, kincse és sok csoda forrása, számos zarándoklat célja lett.

Mi is elindulunk, ahogy évek óta mindig e szobor felé, idén is gyalogszerrel, áldással. Szent Annától megyünk lányához, mindannyiunk Édesanyjához. Nem hosszú az út, könnyű kisalföldi terepen vezet, végeláthatatlan erdők-mezők között. Reggeltől fogva érezzük, az anyai palást ránk boríttatott: felhők óvnak a nap forró sugaraitól. A Tölösnek nevezett erdő alján vendégünk érkezik, Barsi Balázs atya. Öröm önti el arcát, mikor megtudja, gyalogos zarándokok tartanak ugyanafelé a szentély felé, ahova ő is igyekszik.

A Szűzanya idén „arannyal átszőtt ruhában” vár és fogad minket kis hajlékában, arcán az az ismerős és olyannyira vágyott kedvesség. Milyen szép ez az arc! Derűje magához vonz, mind közelebb, szemlélni, fürkészni ezt az örömet és elmerülni benne. Köszöntőt énekelve sorakozunk fel az oltár előtt, ahova idén is megérkeztünk Szent Anna kapuvári oltárától.

Aztán egy rövid énekpróba a szkólával a plébánián. Itt újra találkozunk Balázs atyával. Ő maga jön, az ének hangjaira, most is ott az öröm az arcán, milyen csodálatos ez, mondja, a magyarul énekelt gregorián.

Aztán megszólalnak a harangok, és felcsendülnek a Máriát köszöntő népénekek. Sokan vagyunk idén is, tele a templom, tele mögötte a szentmisének helyet adó kálvária, körös-körül is sokan állnak mindenfelé az utcákon.

Az olvasmány, mint mindig, most is a napba öltözött asszonyról és a sárkányról szól, a Jelenések könyvéből. Nem lehet ezt borzongás nélkül hallgatni, ha minden szavát szinte kívülről tudjuk is, annyiszor hallottuk már. Aztán az olvasmányközi ének zsoltárverse, ez is annyira „oslibúcsús”: „Megdobban a szívem ünnepi örömtől, énekemet a királynak zengem.” És a következő vers is, ami itt, ezen a helyen különös jelentőséget nyer: „kedvesség ömlik el ajkadon”. Az evangéliumban, mint mindig, most is felhangzik a Magnificat.

A sümegi ferences szónok erről az imáról tanít. Azt mondja, a Szűzanya belső világából mély titkot tár föl, és általa Édesanyánktól tanulhatunk imádkozni. Belehallgatva a Szűzanya énekébe az ő Istennel való kapcsolata tárul föl előttünk. Elhangzik ez az egyszerű, de mélységekig ható mondat is:

az imádság a lét gyökere.

Igen, az imádság az Istennel való személyes kapcsolat. Nem teljesítendő feladat, elmondandó szövegek jegyzéke.

Én nem szerettem aludni, gyerekkoromban sem. Úgy éreztem, az alvás elveszi az életemből az időt. Csak a nagymamának sikerült úgy-ahogy megnyugtatnia. Mindig így kezdte a történeteit: „Kisfiam, mikor az Úr Jézus a földön járt…” – régi emléket idéz, Barsi Balázs az Istennel való beszéd mellett arról is szól, hogy Istenről csak lényünk mélységéből szabad beszélni. – Lehet, hogy ezért lettem pap. Mert hallottam egy keresztényt valóban Istenről beszélni – teszi hozzá.

A Magnificat isteni anyanyelv; három aspektusát emeli ki a ferences szónok: csodálkozás, sajátos önértékelés, a jövő biztos reménye.

Az első mondatok Máriának Isten igazi és állandó dicséretében gyökerező létmódját mutatják meg, erről a mélyről jövő ujjongásáról tanúskodnak. Isten dicsőítése valójában nem szavak által történik, hanem a csodálkozás által. Elfelejtettünk csodálkozni, rácsodálkozni.

Tudni kell csöndben maradni, és nézni a világot.

Valaki így válaszolt egyszer a „Mit csinálsz?” kérdésre: „Nézem a Dunát, és hagyom folyni.” Tudni kell időt adni a szemlélődésnek. Megállni, csöndben lenni és hagyni folyni a folyókat. Egy madárban nem az a legnagyobb csoda, hogy szépen énekel, hanem az, hogy van, és semmi sem magyarázza meg a létét.

A Magnificat következő része Mária önértékelését vetíti elénk. Arra tanít, hogy csak az számít egyedül, Isten mit gondol rólunk. Ő pedig szeret. Az értékem nem attól függ, hogy más ember mit gondol rólam, főleg nem attól, hogy én mit gondolok magamról. Isten nem a tehetségünkért szeret – azt azért adta, hogy szolgáljunk vele –, nem is a szépségünkért, az ilyen vagy olyan tulajdonságainkért. „Azért szeretlek, mert te te vagy.” Ahogy az édesanya szereti gyermekét már azelőtt, mielőtt megszületik. Ahogy a házastársaknak szeretniük kell egymást.

A harmadik, záró részben a Szűzanya jövőbe vetett biztos reménye szólal meg. Isten minden ígéretét beteljesítette Krisztusban – Isten Anyja így látja a jövőt, már Fia születése előtt. Jézusban megtörtént, beteljesedett az emberiség jövője; Isten Krisztusban bemutatta nekünk a jövőt: a feltámadást, az örök életet. Barsi Balázs még hozzáteszi: az áldozásban sarjad bennünk az új ember. Mária a Krisztust hordozók őstípusa, az Eucharisztia által a nyomában járunk.

Mária, köszönjük, hogy belehallgathattunk imádba. Tekints reánk a te tiszta tekinteteddel, amellyel Isten ártatlanságához vonzol minket – zárul a szentbeszéd az osli Nagyboldogasszony-búcsún.

A szentmisét körmenet, majd visszatérve a templomba oltárkerülés követi. Délután pedig, az ünnep zárásaként, mint mindig, idén is elénekeljük az osli népvesperást a kihelyezett Oltáriszentség előtt. Igen régi a dallam; a zsoltárok magyarra fordított szövege is legalább másfél száz éves, Jáky Ferenc egykori plébános munkája. Kottástul Jáki Sándor Teodóz bencés adta ki először a nyolcvanas évek végén. A Messiás királyságáról és főpapságáról szóló zsoltárral kezdődik. (Ebben is szó van zsámolyról: „ellenségeidet lábaid zsámolyává teszem”. Milyen igaza volt a nádornak, hogy előbb ajánlotta magát „legkisebbik zsámolyul”, mintsem az Úr ellenségként vesse őt Fia lába elé.) Majd dicsőítő zsoltárok és zarándokénekek következnek. Illő mind. Hiszen zarándokok vagyunk, hiszen az istendicsőítésről tanultunk valamit délelőtt. És végül persze újra a Magnificat. A Szűzanya iskolájában vagyunk továbbra is. Milyen csodálatos a liturgia, a szövegek és dallamok kimeríthetetlen mélysége és egysége…

Élt évszázadokkal ezelőtt egy gazdag nagyúr, egy nádor. Költő is volt, a szépség napszámosa, és a Szent Szűz „ditsőséges lábainak legkissebbik Sámollya”. Esterházy Pál. Egy titokzatos mosolyú Mária-szobrot vitt vigaszul a Hanság mocsarai közt rejtőző Osliba. A szobor a falu éke, kincse, sok csoda forrása, sok zarándok menedéke lett. Most is ott mosolyog a barokk kegytemplom szép rokokó oltárán.

Szöveg és fotó: Borsodi Henrietta

Magyar Kurír