Évközi 18. hét
Szám 11,4b-15
Az a gyülevész népség pedig, amely velük feljött, kívánságra gerjedt, s leült és siránkozott és Izrael fiait is csatlakozásra bírta és azt mondta: „Ki ad nekünk húst enni? Emlékszünk a halra, amelyet ingyen ettünk Egyiptomban, eszünkbe jut az uborka, a dinnye, a póréhagyma, a vöröshagyma s a fokhagyma. Most száraz a torkunk: nem lát szemünk semmi mást, csak mannát.” (...) Erre igen felgerjedt az Úr haragja, de Mózesnek is tűrhetetlennek tűnt ez a dolog. Azt mondta azért az Úrnak: (...) „Honnan vegyek húst, hogy adjak ekkora sokaságnak? Sírnak nekem és mondják: »Adj nekünk húst enni!« Én egyedül nem győzöm ezt az egész népet, mert nehéz az nekem. (...)”
Mt 14,13-21
Amikor Jézus meghallotta ezt, visszavonult onnan bárkán egy puszta helyre, egyedül. A tömegek tudomást szereztek erről és követték őt gyalog a városokból. Mikor kiszállt, meglátta a hatalmas tömeget. Megkönyörült rajtuk, és meggyógyította a köztük lévő betegeket. Mikor este lett, odamentek hozzá a tanítványok és azt mondták neki: „Sivár ez a hely és az idő is eljárt már. Bocsásd el a tömeget, hogy a falvakba menjenek és ennivalót vegyenek maguknak.” Jézus azonban azt mondta nekik: „Nincs rá szükség, hogy elmenjenek, adjatok nekik ti enni.” Azok ezt felelték neki: „Nincs itt másunk, csak öt kenyér és két hal.” Azt mondta nekik: „Hozzátok ide azokat.” Megparancsolta, hogy a tömeg telepedjék le a fűre, aztán fogta az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte azokat, aztán odaadta a kenyereket a tanítványoknak, a tanítványok pedig a tömegnek. Mindnyájan ettek és jóllaktak. Végül fölszedték a megmaradt darabokat, tizenkét tele kosárral. Mintegy ötezer férfi volt, aki evett, az asszonyokat és gyerekeket nem számítva.
Isten szabadítása egyetlen pillanat alatt ment végbe, amikor a keresztvíz lemosta rólunk az áteredő bűn szennyét, mielőtt mi bármit is tettünk volna érte. De ez a szabadítás csak új meg új megtérések során át teljesedhet ki bennünk, amikor időről időre felidézzük, hogy Isten elszakította láncainkat, melyek súlya alatt nyögtünk, megmentett veszélyes helyzetektől, végzetes kötődésektől. Ha viszont távolodva a gyalázatos szolgaság házától kezd lanyhulni bennünk az Úr vezetésére való ráhagyatkozni akarás, és a bűnökkel való következetes szakítás helyett az időközben megszépült múltról ábrándozunk, ha az egykor oly keserű rabságot most kezdjük édesnek érezni, s kezdünk visszavágyni oda, ahonnét elmenekültünk, ugyanott tartunk, mint a pusztában vándorló, Szabadítója ellen zúgolódó és lázadozó Izrael. Erről a múltat kozmetikázó, bűnös nosztalgiázásról mondja Szent Péter apostol az ószövetségi Szentírást idézve: „Visszatért a kutya hányadékához”, illetve: „A megfürdött disznó visszafeküdt a pocsolyába.”
Nem az étrenddel van ugyanis baj, hanem az ízlésünkkel. Amíg meg nem ízleljük Isten szeretetének hasonlíthatatlan édességét, addig folyton valami másra vágyunk, mint amit éppen kapunk, s néhány falat után ízét veszti akár a legfinomabb ínyencség is. Ahogy azonban egyre inkább lelki emberekké válunk, akiknek nem a hasuk az istenük, hanem az élő Isten, úgy fedezzük fel magunkban azt az éhséget, amely a gyomrunknál sokkal mélyebben jelentkezik, s melyet semmiféle múltban megtapasztalt élmény nem csillapíthat, hanem egyedül a mindennap ugyanaz, mégis egészen más Isten.
Urunk Jézus, Te már nem mannával táplálsz bennünket, nem is a földi kenyeret szaporítod meg, hanem a mennyei Mannát és az élet Kenyerét: önnön testedet, saját életedet osztogatod nekünk fogyhatatlanul. Segíts kegyelmeddel arra törekednünk, hogy szívünk legmélyebb éhségével Hozzád forduljunk, s így a legkietlenebb pusztaságban is megízlelhessük, amit a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, az Ígéret földjén, a mennyei örök életben készítesz nekünk.
Kommentáld!