Évközi 19. vasárnap
1Kir 19,9a.11-13a
Amikor odaért, megszállt a barlangban. Ekkor íme, az Úr szózatot intézett hozzá, e szavakkal: (…) ,,Jöjj ki, s állj a hegyre az Úr elé,” s íme, ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés, s a földrengésben nincs az Úr – s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr – s a tűz után enyhe szellő susogása. Amikor ezt Illés meghallotta, palástjával eltakarta arcát, s kiment, s kiállt a barlang ajtajába. (…)
Róm 9,1-5
Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom, a lelkiismeretem mellettem tesz tanúságot a Szentlélekben, hogy nagy a szomorúságom és szívemnek fájdalma szüntelen. Hiszen azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerint való rokonaimért, az izraelitákért, akiké a gyermekké fogadás, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övék az atyák, és test szerint Krisztus is közülük való, aki mindenek fölött álló, örökké áldott Isten. Ámen.
Mt 14,22-33
(…) Amikor a tanítványok meglátták őt, amint a tengeren jár, megrettentek és azt mondták: ,,Kísértet!”, és félelmükben kiáltozni kezdtek. Jézus azonban mindjárt szólt nekik: ,,Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Péter így válaszolt neki: ,,Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen.” Ő azt mondta: ,,Gyere!” Péter kiszállt a bárkából, elindult a vízen és Jézushoz ment. Mikor azonban látta az erős szelet, megijedt, merülni kezdett, és felkiáltott: ,,Uram! Ments meg engem!” Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt és azt mondta neki: ,,Te kishitű! Miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, elállt a szél. Akik a bárkában voltak, leborultak előtte, és azt mondták: ,,Valóban Isten Fia vagy!”
Amilyen vészjósló a vihar előtti csend, olyan titokzatos a vihar utáni. Olyan könnyű, szinte súlytalan, hogy alig lehet észrevenni benne Isten jelenlétét. Nem is nagyon sikerülhet másnak, mint aki maga is átélte azt az egzisztenciális fenyegetettséget, amikor már-már összecsaptak feje felett a hullámok. Mindennek a végén, a hirtelen beálló csendben még őt is megkísérheti a gondolat, hogy hátha csak érzékcsalódás volt az egész, s feledve – vagy inkább szégyellve? – előbbi kiszolgáltatottságát, elmulasztja, hogy figyeljen Istenre, akihez a viharban önkéntelenül is kiáltott, s aki most a csöndbe öltözve válaszol, hogy meghitt közelségébe vonjon. Pedig Ura ő a természet vad erőinek is, az ő követei a szelek, és szolgái az égető tüzek, de annyira hatalmas, hogy az elemek tombolása sem tudja méltón kifejezni az ő végtelen hatalmát, ezért inkább azt választja jelenléte hordozására, ami a természetben a legkevésbé sem félelmetes.
Az ember tud vihart kelteni, lecsillapítani azonban nem tudja. Ki tudja engedni a palackból a szellemet, de visszazárni nem tudja. Fel tudja korbácsolni az indulatokat és szenvedélyeket, de azután elveszti uralmát felettük. Ahol a vihar elül, ahol megnyugszanak a kedélyek, ahol helyreáll a béke, mindenütt az Isten van jelen. Ilyenkor kellene hódolva leborulni előtte, aki uralkodik a természet erői felett.
Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked életünk Hóreb hegyi és galileai-tengeri tapasztalatait. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy miután ott visszhangzik bensőnkben bátorító szavad: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!”, még inkább felismerjük jelenlétedet az enyhe szellő suttogásában, s még jobban bízzunk Benned a szélvész és a vihar tombolása idején. Növeld bennünk a hitet, hogy szavadra bátran kilépjünk a vízre, mert sem az ellenszél, sem a toronymagas hullámok nem tartóztathatják fel azt, aki hívásodra Hozzád akar menni.
Kommentáld!