Évközi 1. hét
Zsid 4,1-5.11
Mivel tehát még hátravan az ő nyugalmába való bemenetelünk ígérete, féljünk attól, hogy közületek bárkit is későn jöttnek találjanak! Mert a jó hírt kinyilatkoztatta nekünk ugyan-úgy, mint nekik; de nekik nem szolgált javukra a hallott beszéd, mert nem egyesült a hit mindazzal, amit hallottak. Hiszen csak akkor megyünk be a nyugalomba, ha hiszünk, ahogy megmondta: ,,Amint megesküdtem haragomban: Nem mennek be az én nyugalmamba!” – akkor tudniillik, amikor a világ teremtésének művei befejeződtek. Mert egy helyen így szól a hetedik napról: ,,És Isten nyugalomban töltötte a hetedik napot, nem alkotott”. Ugyanígy ezen a helyen is: ,,Nem mennek be az én nyugalmamba!” Törekedjünk tehát bemenni abba a nyugalomba, nehogy valaki az engedetlenségnek ugyanazt a példáját kövesse.
Mk 2,1-12
Később újra bement Kafarnaumba, és elterjedt a híre, hogy a házban van. Sokan összegyűltek, úgyhogy már az ajtóhoz sem fértek, és hirdette nekik az igét. Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: ,,Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.” Ültek ott néhányan az írástudók közül is. Ezek azt gondolták magukban: ,,Hogyan beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint egyedül az Isten?” Jézus rögtön észrevette lelkében, hogy így gondolkodnak magukban, ezért azt mondta nekik: ,,Miért gondoljátok ezeket szívetekben? Mi könnyebb, azt mondani a bénának: »Bocsánatot nyertek bűneid«, vagy azt mondani: »Kelj föl, vedd ágyadat és járj«? Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – ekkor a bénához fordult –: Mondom neked, kelj föl, vedd ágyadat és menj haza!” Az pedig mindjárt fel is kelt, fogta az ágyát, és elment mindenki szeme láttára, úgyhogy mindnyájan csodálkoztak, és dicsőítették az Istent. Ezt mondták: ,,Ilyet még nem láttunk soha.”
Mit is jelent Isten nyugalma, ahová törekednünk kell bejutni? A földi nyugtalanság megszűnését, azt a békességet, ahol többé nem kell aggódnunk amiatt, hogy esetleg megtagadjuk az Urat. Ahol nem nyugtalanít többé, hogy mit is kell tennünk, mi a hivatásunk, mi az életünk értelme. Ahol már nem törődünk sok mindennel, hanem csak az egy szükségesre gondolunk. Ahol már nem hagy ki időnként az Istenbe vetett bizalmunk. Mert ahogy Szent Ágoston mondja: „Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned.”
De vajon nem csak halálunk pillanatában juthatunk el erre a nyugalomra, az Istenbe merült élet önfeledt békességére? Nem: ha készek vagyunk egészen lemondani magunkról, a saját magunkhoz való jogunkról, ha nem ragaszkodunk görcsösen terveinkhez, elképzeléseinkhez, hanem mindenestül átadjuk magunkat az Úrnak, már itt a földön megízlelhetjük az ő nyugalmát. Ha már bűneink, hibáink, gyarlóságaink miatt sem esünk kétségbe, hanem Isten szemével tudjuk nézni magunkat, aki ezekkel a tökéletlenségekkel együtt szeret minket, akkor beléptünk a nyugalom helyére. Dúlhatnak körülöttünk viharok, tornyosulhatnak gondok, megoldandó feladatok, gyötörhet szenvedés – mindez nem veszélyezteti lelkünk mélyén a békességet. Misztikus, ugyanakkor nagyon valóságos nyugalom ez, amely azonban csak azok osztályrésze lehet, akik nem félnek még életükben meghalni, és Krisztussal eltemetkezni, hogy vele együtt fel is támadjanak.
Urunk Jézus, köszönjük Neked testvéreinket, akik lelki bénultságunkban imádságukkal, bátorításukkal, segítőkészségükkel Eléd hoztak minket, hogy részesedhessünk bűnbocsátó szavad gyógyító erejében, mely egyedül adhatja meg nekünk szívünk nyugalmát. Evangéliumod által taníts meg minket arra, hogy merjünk egészen Rád hagyatkozni, elengedve mindazt, amink van: nemcsak javainkat, de bűneink, gyarlóságaink, tehetetlenségünk miatti szégyenünket is. Kérünk, állíts talpra és vezess el bennünket a nyugalom helyére, a Veled és Atyáddal való közösségre a Szentlélekben, ahol többé senki és semmi nem szakíthat el Tőled.
Kommentáld!