Évközi 16. hét
Mik 6,1-4.6-8
Halljátok meg, amit az Úr mond: „Rajta, szállj perbe a hegyek előtt, és hallják meg szavadat a dombok.” Hallják meg az Úr perelő szavát a hegyek és a föld erős alapjai, mert az Úrnak pere van népével, és Izraellel perbe száll. „Én népem, mit tettem neked? Vagy miben voltam terhedre? Felelj nekem! Talán mert kihoztalak Egyiptom földjéről, és megszabadítottalak a rabszolgaházból, és elküldtem előtted Mózest, Áront és Mirjámot? „Hogyan áldozzam méltóképpen az Úrnak? Hajtsak-e térdet a fölséges Istennek? Vigyek-e neki egészen elégő áldozatokat és egyesztendős borjúkat? Meg lehet-e engesztelni az Urat kosok ezreivel, vagy az olajpatakok sok ezrével? Adjam-e oda elsőszülöttemet vétkemért, ágyékom gyümölcsét életem bűnéért?” Megmondta neked, ember, hogy mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: azt, hogy mindenképpen igazságot cselekedj, szeresd az irgalmasságot, és hűségesen járj Isteneddel.
Mt 12,38-42
Ekkor az írástudók és farizeusok közül egyesek azt mondták neki: „Mester, szeretnénk tőled egy jelet látni.” Ő azt válaszolta nekik: „A gonosz és parázna nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, csak Jónás próféta jelét. Mert amint Jónás a cethal gyomrában volt három nap és három éjjel , úgy lesz az Emberfia is a föld szívében három nap és három éjjel. A ninivei férfiak föltámadnak majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és el fogják ítélni azt, mert ők megtértek Jónás igehirdetésére; és íme, nagyobb van itt, mint Jónás. Dél királynője föl fog támadni az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és el fogja ítélni azt, mert ő eljött a föld határairól, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét; és íme, nagyobb van itt, mint Salamon.
Az Úr perlekedő, szemrehányó szavai a mai Olvasmányban valójában a hívő ember lelkifurdalásának kifejeződése, miután tudatosult benne, hogy megbántotta Alkotóját és Megmentőjét. A bűnbeesett Ádám önvádja, aki lázadásával elhomályosította magában Isten képét, s félelmében a kert fái mögé rejtőzött.
Amint akkor Ádámot szólította az Úr, úgy tárja most a nép elé parancsait, s ők lényegében ugyanúgy válaszolnak, mint egykor a bukott ősszülő. „Mivel állhatok az Úr elé...?” Isten szerető közeledésére a rossz lelkiismeret válasza: „Félek tőled”. Ez a fajta Isten-félelem nem a Szentlélek ajándéka, hanem a bűnös embernek a szívében lévő, eltorzított istenkép előtti pogány rettegése. A bukott ember vallása azon való kétségbeesett mesterkedés, hogy leszerelje Istent, hogy vallási gyakorlataival, áldozataival hasson rá és jóindulatra hangolja. Látjuk a fokozatokat, melyek végpontja a vallástörténet legszörnyűbb „engesztelése”: saját gyermekének feláldozásával akarja Istent megnyerni magának, pedig Ábrahám óta tudhatná, hogy ő nem mások feláldozását kéri, hanem önmagunk odaadását a minden emberi bizakodást felülmúló bizalomban.
A mi Urunk, Jézus Krisztust éppen azért ölték meg, mert szakított ezzel az Istentől elvadult emberi szívből származó vallási képlettel. A béna emberhez így szólt: „Bízzál, fiam, bűneid bocsánatot nyertek!” Zakeus is előbb részesült az Úr megtisztelő látogatásában, majd a bűnbocsánatban, s csak ezután, az ingyenes isteni irgalom megtapasztalása fölött érzett örömében lát neki, hogy helyrehozza, amit évek hosszú során át elrontott, s kárpótolja azokat, akiket megkárosított, és ezt olyan túlcsorduló mértékkel teszi, mint amilyen mértékben megtapasztalta Isten megbocsátó szeretetét Jézusban. Jézus Isten áldozata értünk, Isten felénk való közeledésének végső állomása. Benne Isten maga engesztelte ki önmagával a világot, mert nem a haragvó Istent kellett lecsillapítani Jézus vérével, hanem a bűnös ember fagyos szívét felmelegíteni a határt nem ismerő, halálon túl is érvényes szeretettel.
Kommentáld!