Évközi 17. vasárnap
2Kir 4,42-44
Majd odajött egy ember Baálsálisából, és zsengéből való kenyereket hozott az Isten emberének: húsz árpakenyeret s friss gabonát a tarisznyájában. Erre ő azt mondta: „Add oda a népnek, hadd egyen.” A szolgája erre azt felelte: „Mi ez ahhoz, hogy száz ember elé adjam?” Ám ő ismét azt mondta: „Add csak oda a népnek, hadd egyen, ezt üzeni ugyanis az Úr: »Esznek is, marad is.«” Odatette tehát eléjük, s ettek, s maradt is, az Úr szava szerint.
Ef 4,1-6
Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van.
Jn 6,1-15
Mindezek után Jézus Galilea, azaz Tibériás tengerén túlra ment. Nagy sokaság követte őt, mert látták a jeleket, amelyeket a betegeken művelt. Jézus fölment a hegyre, és leült ott tanítványaival. Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, megkérdezte Fülöptől: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?” Ezt pedig azért mondta, hogy próbára tegye őt, mert ő maga tudta, mit akar tenni. Fülöp azt felelte neki: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.” A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére így szólt: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?” Jézus erre azt mondta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig fogta a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a halakból is adott, amennyit akartak. Miután jóllaktak, azt mondta tanítványainak: „Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!” Összeszedték tehát, és az öt árpakenyér darabjaiból, ami megmaradt az étkezők után, tizenkét kosarat töltöttek meg. Az emberek pedig, látva a jelet, amelyet művelt, azt mondták: „Bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!” Amikor Jézus észrevette, hogy arra készülnek, hogy megragadják és királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.
Azzal a helyzettel, melyről a mai Olvasmányban és az Evangéliumban olvasunk, a materialista ember nem tud mit kezdeni, mert csupán hirtelen felmerülő élelmezési problémát lát benne, amelynek megoldásához sem eszköze, sem ideje nincsen. A naiv hívő ugyancsak tehetetlenül tárja szét a karját, és Isten csodálatos közbelépésére vár. Aki viszont igazán hisz és bízik Istenben, az nem kapitulál ebben a helyzetben, hanem megteszi, ami tőle telik, a többit pedig Istenre bízza. Isten csodáinak véghezvitelében ugyanis számít a mi közreműködésünkre. Ahol egyik ember a másik szükségleteiről gondoskodik, megfeledkezve önmagáról, de legalábbis háttérbe szorítva saját igényeit, ott olyan légkör, erőtér keletkezik, amely mindjárt mozgósítja Isten országának erőit.
Amikor a tévé képernyőjén vagy közvetlen a szomszédban természeti katasztrófát: pusztító árvizet, tűzvészt, földrengést vagy forgószelet látunk, elszörnyedünk, és szemrehányással illetjük Istent, hogy ilyesmit megenged. Pedig az elemi csapások okozta károk sokszor megelőzhetők vagy legalábbis csökkenthetők lennének, ha nem volna annyi emberi mulasztás, gondatlanság és elővigyázatlanság helyi és globális szinten egyaránt. De ha már a megelőzésre nem ügyeltünk eléggé, legalább a bajban legyünk észnél, felismerve, hogy nem tehetetlenül sajnálkozni kell, hanem megtalálni az összefogás lehetőségét, és közös erőfeszítéssel munkálkodni a károk enyhítésén és egymás megsegítésén. Az ilyen helyzetekben napvilágra kerülő jóság és önzetlen tenni akarás csodákra képes, mert az ember, amikor nagylelkűen jót tesz, önkéntelenül is megnyílik az isteni jóságra, s alkalmassá válik arra, hogy Isten ereje nyilatkozzék meg általa.
Urunk Jézus, a kenyérszaporítás csodájával arra tanítasz bennünket, hogy Te magad gondoskodsz, akár csodás módon is azokról, akik elsősorban az ő országát és annak igazságát keresik, s eközben megfeledkeznek evésről-ivásról, fizikai szükségletekről, anyagiakról. Add kegyelmedet, hogy szívünk mentes legyen a világ gondok szorongatásától, s csupán egyetlen gondunk legyen: hogy mennyei Atyád akaratát keressük és teljesítsük, és bizalommal fogadjuk gondviselésed apróbb és nagyobb csodáit.
Kommentáld!