Évközi 32. vasárnap
1Kir 17,10-16
Felkelt és elment Száreftába. Amikor a város kapujához ért, meglátott egy özvegyasszonyt, aki fát szedegetett. Megszólította, s azt mondta neki: „Adj nekem egy kis vizet valami edényben, hadd igyam.” Amikor aztán az elment, hogy hozzon, ő így kiáltott utána: „Hozz nekem, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben.” Az ezt felelte: „Az Úrnak, a te Istenednek életére mondom, hogy nincs semmiféle kenyerem, csak egy maroknyi lisztem a vékában s egy kis olajam a korsóban: éppen egy pár darabka fát szedek, hogy elkészítsem azt magamnak s fiamnak, hogy megegyük, s azután meghaljunk.” Azt mondta neki Illés: „Ne félj, csak eredj, s tégy, ahogy mondtad. Először azonban nekem készíts abból a lisztecskéből egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak és fiadnak azután csinálj. Ezt üzeni ugyanis az Úr, Izrael Istene: »Nem ürül ki lisztes vékád, s nem apad el olajos korsód mindaddig, amíg esőt nem ad az Úr a föld színére.«” Erre az elment, s Illés szava szerint cselekedett, és evett ő s az asszony s egész házanépe, s attól a naptól kezdve nem ürült ki a lisztes véka, s nem apadt el az olajos korsó – az Úr szava szerint, amelyet Illés által szólt.
Zsid 9,24-28
Mert Krisztus nem kézzel alkotott szentélybe lépett be, amely a valóságnak csak jelképe, hanem magába az égbe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék értünk; nem is azért, hogy gyakran föláldozza önmagát, mint ahogy a főpap évről-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel; különben gyakran kellett volna szenvednie a világ kezdete óta; így pedig egyszer jelent meg az idők teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És ahogyan el van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet, úgy Krisztus is egyszer lett áldozattá, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor pedig bűn nélkül fog megjelenni az őt várók üdvösségére.
Mk 12,38-44
Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni! Az első helyeken ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a főhelyeken. Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!”Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.”
Híres prófétának lenni fönséges hivatás, s a rábízott nagyszabású és látványos feladat az emberek szemében akár óriássá is teheti a kiválasztottat. Isten szemében azonban nem ez számít. Mi azt hisszük, azért, mert éppen őáltala dicsőítette meg nevét az Isten, máris szent az illető, holott nem kedvesebb az Úr előtt, mint akárki más. Még az sem bizonyos, hogy üdvözül, hiszen az Úr Jézus szava szerint azok mehetnek be a mennyek országába, akik kicsinyek, mint a gyermekek. Isten szentje nem a világot elkápráztató csodákról ismerszik meg, hanem arról, hogy kicsiny tud lenni, és ráhagyatkozik Urára, aki gondját viseli. Illésnek is meg kellett tapasztalnia saját gyöngeségét és kiszolgáltatottságát, hogy fejébe ne szálljon a dicsőség, s az Isten általa megnyilvánuló erejét magának ne tulajdonítsa. Ebben a túlontúl is emberi helyzetben, amikor vizet koldul egy idegen özvegyasszonytól, mutatkozik meg igazán hasonlósága mihozzánk, mindennapi emberekhez, de az Emberfiához is, aki élete utolsó óráján, a kereszten függve így kiáltott fel: „Szomjazom!”
Naggyá válni Isten szemében csak az ilyen pózolástól mentes, őszinte megalázkodás által lehet. Jaj azoknak az egész életükben sikeres, mindenkitől ajnározott és körülrajongott embereknek, akik természetesnek tartják, hogy nekik mindenből a legjobb jár, akik nem tanultak meg sem kérni, sem megköszönni, hanem csak parancsolni és elvenni! És boldogok az olyan egyszerű lelkek, mint az Olvasmányban és az Evangéliumban szereplő két özvegyasszony, akit senki sem tart nagyra, akit senki sem csodál meg, és akinek véleményére senki sem kíváncsi. Isten tekintete megnyugszik az ilyen kicsinyeken, akik a legtermészetesebben, magától értetődő módon teszik a jót, akik nem méricskélik magukat senkihez, és odaadják mindenüket, amijük csak van.
Urunk Jézus, akit nem lehet nagylelkűségben felülmúlni, adj nekünk bátorságot, hogy merjük követni a belső sugallatot, s méricskélés nélkül, engedve a jóleső szédülésnek, bátran odaadjuk mindenünket Érted. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy merjünk csak Neked tetszeni, szabadnak maradva hírnévtől, evilági dicsőségtől, s tégy minket állhatatossá a jóban, úgy, hogy már észre se vegyük, hogy jót teszünk, mert annyira természetessé vált számunkra.
Kommentáld!