Évközi 17. hét

Jer 18,1-6

Az ige, mely elhangzott Jeremiáshoz az Úrtól: „Kelj fel, és menj le a fazekas házába! Ott majd tudtul adom neked igéimet.” Lementem tehát a fazekas házába, és íme, az éppen dolgozott a korongon. Ha rosszul sikerült a fazekas kezében az edény, melyet az agyagból készített, újból készített belőle egy másik edényt, ahogy a fazekas szemében helyesnek látszott, hogy elkészítse. Akkor így hangzott az Úr igéje hozzám: „Vajon nem tehetek-e úgy veletek, Izrael háza, mint ez a fazekas? – mondja az Úr. – Íme, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, Izrael háza!

Mt 13,47-53

Hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely minden fajta halat összefogott. Amikor megtelt, felhúzták a partra, leültek, és a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványát pedig kidobták. Így lesz a világ végén is. Az angyalok kimennek majd, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Megértettétek mindezeket?” Azt felelték neki: „Igen.” Ő pedig azt mondta nekik: „Így tehát minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.” Történt pedig, hogy amikor Jézus befejezte ezeket a példabeszédeket, eltávozott onnan.

Amint az Úr Jézust is minden teremtett dolog, a mezők liliomai és az ég madarai, a mustármag és a kovász, a búza és a konkoly Istenre és az ő létben tartó, gondviselő szeretetére emlékezteti, úgy Jeremiás, az Isten embere is úgy szemlélődik, úgy néz körül, hogy minden apró történésben kész észrevenni az Úr üzenetét. Mint egy gyerek, néz, hallgat, figyel, majd hirtelen feláll, és köszönés nélkül sietve elmegy, mint akit villámcsapás ért.

Az Úr tőlünk is azt várja, hogy rendszeresen szakítsunk időt, és mint Jeremiás, abban a mélységben nézzük saját és mások munkáját, melyet a hét hat napján át teszünk, hogy észrevegyük kapcsolatát a létezés gyökerével, a teremtés misztériumával. Ez vezet el a teremtő Isten önfeledt imádására és arra a felismerésre, hogy a neki kijáró engedelmesség boldogságunk igazi forrása. Elvárja az Úr, hogy ebből az Úr napján való „semmittevésben” feltáruló látásból vetődjön át a következő hat napra is valami világosság, hogy abban, amit teszünk, szemléljük a misztériumot: mert az ember Isten képmása, de nem a felszínen, hanem a mélyben... Cselekvése Isten teremtő cselekvésére hasonlít, s ahogy az ember ura az anyagi világnak, melyet alakít, úgy az Örökkévaló ura az embernek, akit formálni akar.

A mai Evangéliumban mondja az Úr Jézus: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országáról szóló tanításban, olyan, mint a családapa, aki kincseiből régit és újat vesz elő.” Nekünk ilyen, a mennyek országában jártas családapának és -anyának kell lennünk, akik az Ó- és az Újszövetségből egyaránt kincseket hoznak elő, hiszen a mi Urunk nem megszüntette az Ószövetséget, hanem beteljesítette. A szombati szemlélődés, mely a próféta állandó állapota: csak ígéret és előkép. A Krisztusban hívő többet kapott: a teljes kinyilatkoztatást és a szívébe a Szentlelket... A szemlélődésnek ez a mélysége az új, keresztségben kapott természetünk legmélyebb lehetősége. Erre tanít Loyolai Szent Ignác is Lelkigyakorlataival, melyek nekünk is segítenek a teremtett világ szemlélése, az elmélkedés és az imádság által szívünket mind teljesebben Istenben lehorgonyozni.