Évközi 6. hét
Ter 8,6-13.20-22
Amikor aztán még negyven nap elmúlt, kinyitotta Noé a bárka ablakát, amelyet készített, és kibocsátotta a hollót; az ide-oda szállt, majd visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön. Ezután kibocsátotta a galambot is, hogy lássa, megszűntek-e már a vizek a föld színén. De az, mivel nem talált helyet, ahol megpihenhetett volna a lába, visszatért hozzá a bárkára -- ugyanis víz volt még az egész földön. -- Erre ő kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette a bárkába. Ezután várt még másik hét napig, s akkor újra kibocsátotta a galambot a bárkából. Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöldlevelű olajfagallyat hozott a csőrében. Noé megértette, hogy megszűnt a víz a földön, de várt még másik hét napig, aztán kibocsátotta a galambot, és az többé nem tért vissza hozzá. Így tehát, Noé hatszázegyedik esztendejében, az első hónapban, a hónap első napján leapadtak a vizek a földön. Noé kinyitotta a bárka fedelét, kitekintett, és látta, hogy megszáradt a föld színe. Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron. Az Úr megérezte a kedves illatot, és szívében azt mondta az Úr: ,,Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt: mert az emberi szív gondolata ifjúságától fogva hajlik a rosszra. Nem sújtom többé az összes élőlényt úgy, ahogy tettem. Amíg tartanak a föld napjai, meg nem szűnik többé a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, az éjszaka és a nappal.’’
Mk 8,22-26
Azután Betszaidába érkeztek. Egy vakot vezettek hozzá, és kérték őt, hogy érintse meg. Ő kézen fogta a vakot, kivezette a helységből, és a szemére köpve rátette a kezeit, aztán megkérdezte tőle, hogy lát-e valamit. Az föltekintett és azt mondta: ,,Látom az embereket, mintha a fák járkálnának.’’ Azután ismét a szemére tette a kezét, mire az látni kezdett, meggyógyult, és tisztán látott mindent. S ő ezzel küldte őt haza: ,,A faluba ne menj be!’’
Mintha Isten ugyanazzal okolná meg a vízözön megszüntetését, mint amivel annak idején a földre bocsátását: az emberi gonoszsággal. Pedig Isten nem változik: nem haragszik előbb, és nem megenyhül utóbb, hanem csak a bűntől sebzett ember értelmezi így a természet erőinek játékát és a történelem eseményeit attól függően, hogy éppen milyen kapcsolatban van Istennel. Ha az ember folytonosan Isten felé fordul, és az ő akaratát keresi, minden megpróbáltatásban felfedezi az ő irgalmas szeretetét. Mint az a bölcs rabbi, akiről azt tartották, hogy élete során nagyon sok megpróbáltatás érte. Amikor valaki szenvedésében hozzá fordult tanácsért, azzal hárította el az illető segítségkérését, hogy ő Isten sújtó kezét nem, hanem csak jóságát és áldását tapasztalta egész életében.
Azonban nem csupán arra van hatással Istennel való kapcsolatunk, hogy hogyan érzékeljük a világot és annak erőit, hogy mit élünk meg csapásként és mit áldásként, hanem ténylegesen a teremtett világ sorsa fordul azon, hogy megtérünk-e vagy sem, mert a világot, ezt a földet az Isten az embernek adta. A mindenség tehát az emberen keresztül tartozik Istenhez, rajta keresztül részesül az áldásból, mely élő és éltető kapcsolat Istennel, minden létezés és minden jó forrásával.
Urunk Jézus, kérünk, óvj meg attól, hogy a teremtett világot és annak javait ne ajándéknak, hanem jogos tulajdonunknak képzeljük, s így kivéve az isteni áldás erőteréből, a Teremtővel való személyes viszonyból, átkot hozzunk rá. Ne engedd, hogy Téged és Atyádat hibáztassunk a világban található rossz miatt, hanem segíts kegyelmesen, hogy szívből Hozzád térve betöltsük eredeti hivatásunkat, s a minket körülvevő anyagi világban mind jobban kinyilvánuljon számunkra és általunk mások számára is teremtő Atyád irgalmas szeretete.
Kommentáld!