Nagyböjt 5. vasárnapja
Iz 43,16-21
Így szól az Úr, aki utat készített a tengerben, és a hatalmas vizekben ösvényt; aki kihozott kocsit és lovat, hadsereget és hőst, akik együtt fekszenek, nem kelnek fel többé, kialudtak, mint a mécsbél, és elhamvadtak: „Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat. Dicsőít majd engem a mező vadja, a sakálok és a struccmadarak, mert vizet adtam a sivatagban, folyókat a pusztában, hogy megitassam népemet, az én választottamat. A nép, melyet magamnak formáltam, dicséretemet hirdeti majd.”
Fil 3,8-14
Sőt, mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent fölülmúló voltáért. Őérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem, s hogy én őbenne legyek, nem a saját megigazulásom alapján, amely a törvényből származik, hanem az által a megigazulás által, amely Krisztus hitéből való, vagyis amely az Istentől van a hit révén. Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy eljuthassak a halálból való feltámadásra. Nem mintha már kezemben tartanám, vagy már tökéletes lennék, de törekszem rá, hogy magamhoz ragadjam, mert Krisztus is magához ragadott engem. Testvérek, nem képzelem magamról, hogy már magamhoz ragadtam, de egyet igen: felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van. Így futok a cél felé, annak a hivatásnak jutalmáért, amelyet Isten felülről adott Krisztus Jézusban.
Jn 8,1-11
(…) Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki: „Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?” Az így felelt: „Senki, Uram!” Jézus ekkor azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!”
Akiről a keresztség lemosta a bűnt, már ne tekingessen vissza bűnös életére, de idézze fel magában Isten nagy tetteit. Ne révedjen a messzi, bizonytalan jövőbe, de vegye észre a jelenben kibontakozó örök jövőt. Hiszen sarjadóban van bennünk a biológiai halál által kikezdhetetlen élet, egy új élet Istennel és Istenben. Szent Pál pontosan ennek az Olvasmányban említett új életnek a sarjadására figyel, amikor azt írja, hogy „elfelejtem, ami mögöttem van és nekilendülök annak, ami előttem van”. S az Úr által megmentett házasságtörő asszonyt is csak az óvhatja meg az újbóli bűnbeeséstől, ha erre az új, isteni életre figyel saját magában.
Sem a múlt szép emléke, sem a jövőről való fantáziálás nem fog megmenteni minket, amikor próbatétel ér, és testünkön-lelkünkön átcsapnak a kísértések lángjai. A nagy elhatározások, a hősies elszántság sem fognak megmenteni, csak az, ha elmélkedésünkben mindennap arra figyelünk, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit által itt és most jelen van és növekszik bennünk Isten szentháromságos élete. Hiszen keresztségünk óta szüntelen ontja szívünk kútjának mélyén az élő vizet az örök élet forrása a nekünk adott Szentlélek által.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy ha környezetünk és lelkiismeretünk vádol is, Te nem ítélsz el bennünket. Tapintatosan elfordulsz, hogy ne legyen oly égető a szégyenünk, de amikor már mindenki elment, és csak kettesben vagyunk Veled, ránk tekintesz, és megszólítasz: „Menj, és többé már ne vétkezzél!” Te nem csupán elnézed a bűnt, hanem valóban elveszed és megsemmisíted azt; nem csupán új esélyt, de új életet adsz; és nem csupán feloldozol, hanem húsvéti győzelmed által képessé is teszel a bűn fölötti győzelemre. Kérünk, újítsd meg bennünk a kegyelmi életet, hogy az örök életre szökellő vízforrás, a Szentlélek általunk is kiáradhasson környezetünkre, és a pusztában vizet, a sivatagban folyókat fakasztva táplálja bennünk és körülöttünk az új, romolhatatlan, isteni életet.
Kommentáld!