Húsvét 3. hete
ApCsel 7,51 – 8,1a
„Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltok a Szentléleknek: amint atyáitok, úgy ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Igen, megölték őket, akik annak az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek, ti, akik angyalok szolgálata által kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok.” Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: „Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől.” Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak. Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak. Megkövezték Istvánt, aki így könyörgött: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Amikor pedig térdre esett, fennhangon azt kiáltotta: „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” Amint ezt kimondta, elszenderült az Úrban. (…)
Jn 6,30-35
Erre megkérdezték tőle: „Milyen jelet viszel végbe, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva van: »Égi kenyeret adott enni nekik.«” Jézus ezt válaszolta: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.” Ekkor azt mondták neki: „Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” Jézus azt felelte nekik: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”
A Szentírás leginkább elítélő kijelentései mindig a Szentléleknek való ellenállásra, a Szentlélek elleni bűnökre vonatkoznak, s kivétel nélkül mindig a magukat vallásosnak tartó embereket érintik, ahogy a mai Szentleckében és Evangéliumban egyaránt látjuk. A farizeusok és a nép vénei lépten-nyomon Istent emlegetik, de egyre érzéketlenebbek az ő jeleire: vagy csak hivatkozási alapként használják jól kiépített vallási rendszerük olajozott működéséhez, vagy pedig újabb és újabb jeleket követelnek. Mindkét esetben ugyanaz a veszély fenyegeti a vallásos embert, nevezetesen az, hogy egyszer csak megszűnik az Istennel való kapcsolata.
Az előbbi esetben az ájuláshoz hasonló állapot következik be: a szervezet életfenntartáshoz szükséges funkciói működnek, de hiányzik az értelem, a szellem aktivitása. Ha azonban ez tartósan így marad, az életjelenségek előbb-utóbb megszűnnek. A próféták látomásai, jövendölései éppen ebből a tetszhalott állapotból akarták felrázni a szent népet újra meg újra, hogy visszaállítsák az eredeti, élő kapcsolatot Isten és az ember között, hogy az lássa a megnyílt eget, ahogy István diakónus látta. A másik fajta hozzáállás, a jelek követelése, a szüntelen bizonyítékra várás szintén halálhoz vezet, mert pontosan a hitet, a reményt és a szeretetet öli meg. Két ember szerelmét, szeretetét is meg tudja fojtani az a fajta bizalmatlanság, amely képtelen észrevenni és értékelni a diszkrét, mégis oly beszédes jeleket, s helyettük biztosítékot, garancialevelet vár, s ugyanez mérgezi meg és teszi tönkre az Istennel való kapcsolatunkat.
Urunk Jézus, köszönjük Neked az Eucharisztiát, irántunk való szereteted kézzelfogható jelét, melyben nem megfellebbezhetetlen bizonyítékot kínálsz, hanem törékeny, de életadó jelenlétedet a kenyér és bor színe alatt. Kérünk, hogy e szentség kegyelmei által emelj fel bennünket a bizalom és az ingyenesség világába, ahol szüntelenül nyitva látjuk az eget, s lélekben és igazságban imádjuk az Atyát.
Kommentáld!