Évközi 13. hét
Ter 18,16-33
(...) Ábrahám (...) az Úr elé járult, és azt mondta: „Hát elpusztítod az igazat a gonosszal együtt? Ha ötven igaz van abban a városban, azokat is elpusztítod, s nem kegyelmezel meg annak a helynek az ötven igazért, ha van benne annyi? (...) Azt mondta erre neki az Úr: „Ha találok Szodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.” Erre Ábrahám azt válaszolta: „Ha már egyszer elkezdtem, hadd szóljak Uramhoz, noha por és hamu vagyok. Hátha öt híja lesz az ötven igaznak? Negyvenötért már eltörlöd az egész várost?” Erre ő azt mondta: „Nem törlöm el, ha találok ott negyvenötöt.” Erre ismét szólt hozzá: „És ha csak negyven lesz, mit teszel?” Ő azt mondta: „Nem sújtom a negyvenért.” „Kérlek – folytatta –, ne haragudj, Uram, hogy szólok: És ha csak harmincat találsz?” Azt felelte: „Nem teszem meg, ha találok ott harmincat.” „Ha már egyszer elkezdtem – mondta –, hadd szóljak Uramhoz: Hátha csak húsz lesz?” Azt mondta: „Nem pusztítom el a húszért”.” Könyörgök – folytatta –, ne haragudj, Uram, hogy még egyszer szólok: Hátha csak tíz lesz?” Erre azt mondta: „Nem törlöm el a tízért.” Amikor az Úr befejezte a beszélgetést Ábrahámmal, az Úr elment, Ábrahám pedig visszatért lakóhelyére.
Mt 8,18-22
A körülötte levő tömeg láttán Jézus megparancsolta, hogy menjenek át a túlsó partra. Akkor odajött hozzá egy írástudó és azt mondta neki: „Mester, követni foglak téged, ahová csak mész.” Jézus azt felelte neki: „A rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét.” A tanítványai közül egy másik azt kérte tőle: „Uram, engedd meg nekem, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az apámat.” De Jézus azt felelte neki: „Kövess engem, hagyd a halottakra, hogy eltemessék a halottaikat.”
Valójában csak az tud az emberiséggel igazi sorsközösséget vállalni, aki mindenekelőtt Istennel van közösségben, s vele folytat párbeszédet. Csak ő látja helyesen, elfogultság nélkül, hogy mi szolgálja testvérei igazi javát, s csak ő ismeri fel, mi jelenthet gyógyírt sebeikre. Éppen ezért nem feltétlenül az tesz legtöbbet egy városért, közösségért, akinek fáradozását a Pro Urbe vagy a Pro Civitate kitüntetéssel jutalmazzák, hanem akit Isten jutalmaz meg kitüntető barátságával, s meghallgatja közbenjárását. S a világtörténelmet sem a politikusok és hadvezérek, királyok és elnökök írják, az igazi történelem az igazaknak, Isten barátainak szívében íródik. Ők azok, akiknek imája és életszentsége újra és újra megmenti a világot a megsemmisítő katasztrófától, melyet az emberi bűn eláradása előidéz.
Bekövetkezhet, hogy a bűn már olyan súlyos, hogy a közösséget teljesen megfertőzte, az egész város menthetetlen. Ekkor Isten úgy gondoskodik az ő igazairól, hogy kimenti őket a pusztulásból, és bennük nyilvánítja ki áldását. A lelkileg holtaknak pedig már szinte mindegy, mi következik rájuk. Lehet, hogy égbekiáltó gonoszságuk fejükre visszahullva elpusztítja őket, de előfordulhat, hogy városuk még fennáll ideig-óráig, míg aztán, mint szúette fa, belülről porlad szét és roskad rájuk. Így temeti maga alá a halál civilizációja mindazokat, akik építették.
Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy meghalljuk szavadat, mellyel követésedre szólítasz. Segíts, hogy felismerjük, hogy meddig van helye a bűnösökkel való sorsközösség-vállalásnak, s mikor kell mindent hátrahagyva menekülnünk abból a városból, abból a közegből, amely lelki halállal fenyeget, tudva, hogy az Atya irgalmas szeretetet az utolsó pillanatban is megkönyörül azon, akin lehet.
Kommentáld!