Évközi 17. hét
Kiv 33,7-11; 34,5b-9.28
(…) Amikor az izraeliták látták, hogy a felhőoszlop ott áll a sátor ajtajánál, mindannyian felálltak, és leborultak sátruk ajtajában. Az Úr pedig beszélt Mózessel, szemtől-szembe, úgy, ahogy az ember a barátjával szokott beszélni. Aztán Mózes visszatért a táborba, de szolgája, az ifjú Józsue, Nún fia nem távozott a sátortól. Amikor aztán az Úr leszállt a felhőben, Mózes odaállt mellé, és kiáltotta az Úr nevét. Amíg az Úr elvonult előtte, azt mondta: „Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű, te irgalmasságot gyakorolsz ezer nemzedéken át, megbocsátasz gonoszságot, vétket és bűnt. Előtted azonban semmi sem marad büntetlen, mert megtorlod az apák gonoszságát gyermekeiken, unokáikon, harmadik és negyedik nemzedékükön!” Ekkor Mózes sietve leborult a földre, meghajtotta magát, és így szólt: „Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, járj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!” (…)
Mt 13,36-43
Akkor otthagyta a tömeget és hazament. Tanítványai odamentek hozzá és azt mondták: „Magyarázd meg nekünk a példabeszédet a szántóföldben lévő konkolyról!” Ő azt felelte nekik: „Az, aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki elvetette, az ördög, az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzben elégetik, úgy lesz a világ végén is: az Emberfia elküldi angyalait, azok összeszednek az ő országában minden botrányt, és azokat, akik törvénytelenséget cselekszenek, és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Akkor az igazak ragyogni fognak Atyjuk országában, mint a nap. Akinek füle van, hallja meg!”
Amikor beszélünk valakivel, nemcsak szavaink közölnek valamit, hanem hangszínünk, hanglejtésünk, arcjátékunk, tekintetünk és gesztusaink is üzenetet közvetítenek, méghozzá általában többet árulva el a szóban forgó dologhoz való viszonyunkról, mint maguk a szavaink. Míg azonban egy udvariassági társalgás alkalmával azt, hogy mindkét fél a pokolba kívánja a másikat, vagy egy üzleti tárgyaláson azt, hogy a kliensnek csak a pénze érdekes, a beszélők magukra erőltetett mosollyal, feszes arcizmokkal igyekeznek leplezni, addig egy baráti beszélgetésben nincs mit takargatni, éppen ezért sokkal fesztelenebb a társalgás, s a szavakon túli kommunikáció nem ellentmond a kimondott szónak, hanem kiegészíti, s ezáltal megerősíti, kiteljesíti azt. Mert az emberi beszéd végső célja az önközlés, személyünk titkának feltárása és megosztása másokkal. Hogy szeretetünknek hangot adjunk, nem szükséges folyton róla beszélnünk – egy szeretetkapcsolatban úgyis minden róla szól, a szeretet mintegy megtestesül a hangunkban, a szemünk csillogásában, a mozdulatainkban és a testtartásunkban.
Mindez végtelen fokban igaz az isteni kinyilatkoztatásra. Hiszen Isten nem csupán igazságokat közölt velünk, hanem végső soron legbensőbb titkát, szentháromságos életét tárta fel és osztotta meg velünk. Jézus Krisztus, a megtestesült Ige egyben Isten megtestesült szeretete is. Milyen sokatmondó mozzanat a mai Evangéliumban, ahogy Jézus elbocsátja a sokaságot, hazatér tanítványaival, és csak nekik, szűk körben tárja fel példabeszédének értelmét. Micsoda kitüntető bensőségesség! Az utolsó vacsorán pedig, miután szeretetének legnagyobb jelét adta, így szól az apostolokhoz: „Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek.”
Urunk Jézus Krisztus, köszönjük Neked, hogy Isten Általad hozzánk is úgy szól, mint barát a barátjához. Add, kérünk, hogy kegyelmed segítségével fel tudjunk nőni ehhez a kitüntető barátsághoz, s ne vonakodjunk létezésünk legmélyebb titkát újból és újból Rád, az isteni Barátra bízni.
Kommentáld!