Évközi 25. hét
Ezdr 1,1-6
Círusznak, a perzsák királyának első esztendejében felébresztette az Úr Círusznak, a perzsák királyának lelkét, hogy beteljesedjék az Úr szava, amelyet Jeremiás szája által mondott. Erre ő egész birodalmában, írásban is, a következő rendeletet hirdette ki: ,,Így szól Círusz, a perzsák királya: A föld valamennyi országát kezembe adta az Úr, a mennynek Istene, és ő meghagyta nekem, hogy házat építsek neki Jeruzsálemben, amely Júdeában van. Ki való közületek az ő egész népéből? Legyen vele az ő Istene. Menjen fel Jeruzsálembe, amely Júdeában van, és építse fel az Úrnak, Izrael Istenének templomát. Ő az az Isten, aki Jeruzsálemben lakik. A megmaradtak közül mindenkit, bárhol lakjék is, segítsék meg az ő helységének emberei mindenütt ezüsttel, arannyal, felszereléssel, jószággal, azonfelül, amit önként ajánlanak fel Isten jeruzsálemi temploma javára.” Elindultak erre a családfők Júdából meg Benjaminból, és a papok meg a leviták, egyszóval mindazok, akiknek Isten arra indította lelkét, hogy felmenjenek és megépítsék az Úr templomát Jeruzsálemben. Mindazok pedig, akik körülöttük laktak, önkéntes adományaikon felül ezüst- és aranyedényekkel, felszereléssel, jószággal és egyéb holmikkal segítették őket.
Lk 8,16-18
Senki, aki világot gyújt, nem borítja azt le egy edénnyel, sem ágy alá nem rejti, hanem a tartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot. Mert semmi nincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna, sem eltitkolva, ami ki ne tudódnék és napfényre ne kerülne. Figyeljetek tehát, hogyan hallgatjátok! Mert akinek van, annak még adnak; akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amiről azt gondolja, hogy az övé.”
A számkivetés keserű évei után egyszer csak felvirrad a nap, amikor Izrael fiai visszatérhetnek hazájukba, hogy felépítsék Jeruzsálemben az Úr templomát. A mi életünkben is elérkezik egy-egy olyan pillanat, amikor úgy érezzük magunkat, mint aki több kilométeres alagút után kilép a szabadba, a fénybe. Kellenek ezek a pillanatok, a nagy újrakezdések korszakai, amikor teljes valónkkal átérezzük, hogy megpróbáltatásunk véget ért, megszabadultunk a bűneink okozta fogságból, amikor minden világos és biztató, s körös-körül adakozókedvet és segítőkészséget tapasztalunk. Ilyenkor csak rajtunk áll, mihez kezdünk az ajándékba kapott szabadsággal, világossággal, lehetőségekkel. Lendületes munkába fogunk, vagy tétlenek maradunk? A lámpást a tartóra tesszük, vagy az ágy alá rejtjük? Az Úr házát építjük, vagy valami mást? Mindenki kap kegyelmet, de ha nem él vele, a kegyelmi pillanat elmúltával ismét visszasüllyed korábbi állapotába, illetve a legközelebbi próbatétel során összeroppan. Elveszíti azt is, amije addig volt, s remény híján élete értelmetlenségbe fullad.
Az azonban, aki jól használja fel a számára juttatott kegyelmet, megerősödik a jóban, s ezután a következő megpróbáltatás is javára válik, és újabb kegyelmek forrása lesz. Az ilyen ember nem panaszkodik amiatt, hogy kedvezőtlen körülmények között kell végeznie a munkáját, mert számára nincsenek kedvezőtlen körülmények, hanem csak kegyelmi helyzetek, melyekben megmutathatja Isten iránti hűségét, s megerősödhet a hozzá való ragaszkodásban. Fáradsága ezért bőségesen megtérül, s jutalomként az utolsó napon még ráadást is kap.
Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked azokért a kegyelmi pillanatokért, amikor minden világos és egyszerű volt, s testestül-lelkestül átéreztük gondviselő jelenlétedet. Kérünk, adj nekünk állhatatosságot, hogy a Tőled kapott kegyelemből élve a nehézségek idején is kitartsunk a felismert jóban, s így hűséges szolgáidnak bizonyuljunk a számadás napján.
Kommentáld!