Évközi 33. hét
1Mak 6,1-13
(...) Ekkortájt jött valaki és azt a hírt hozta neki Perzsiába, hogy azok a seregek, amelyek Júdea földjén voltak, megfutamodtak, és hogy Líziász kivonult egy hatalmas sereg élén, de menekülnie kellett a zsidók elől. Ezek megerősödtek a fegyver és a gazdag zsákmány által, amelyet a megvert seregtől vettek el; lerombolták azt az utálatosságot, amelyet ő a jeruzsálemi oltáron épített, és a szent helyet magas falakkal vették körül, mint azelőtt, valamint az ő városát, Bétszúrát is. Történt pedig, hogy amikor meghallotta a király ezt a jelentést, megrendült és igen felindult. Majd ágynak dőlt és bánatában beteggé lett, mivel nem az történt, amit ő akart. Ott is maradt sok napig, mert kiújult nagy szorongása, és már úgy érezte, hogy meg kell halnia. Ezért előhívatta valamennyi barátját és így szólt hozzájuk: ,,Eltávozott az álom a szememtől, le vagyok sújtva, a szívem elcsüggedt az aggodalomtól és így töprengtem magamban: Mily nagy nyomorúságba jutottam és milyen tengerébe a bánatnak, amelyben most vagyok. Pedig hát kedves voltam és szerettek uralkodásomban.” (...)
Lk 20,27-40
(...) Azok pedig, akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai, a feltámadás fiai lesznek. Hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat ,,Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének” mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Ekkor néhány írástudó azt mondta neki: ,,Mester! Helyesen feleltél.” És többé nem mertek kérdezni tőle semmit.
Tehetetlen düh, hisztériás roham, önsajnálat – ezek a hatalom emberének megnyilvánulásai, amikor azt kell tapasztalnia, hogy nem minden úgy történik, ahogy ő akarja. És ez ránk is vonatkozik, még ha nem vagyunk is királyok, sem Isten kifejezett ellenségei. Hiszen bennünk is ott lapulnak a vad ösztönök és az uralomvágy nyers erői, s ha mégoly kicsiny is a hatalmunk, a hajlandóság, hogy akaratunkat másokra kényszerítsük, belőlünk is időről időre a felszínre tör. De ha nem tudunk uralkodni másokon, ha nincs rá mód, hogy engedelmességre kényszerítsük őket, még mindig tudunk tenni valamit, hogy környezetünk figyelme felénk forduljon: elkezdjük sajnáltatni magunkat. Milyen jólesik panaszkodni és nyomorultnak festeni helyzetünket, csak hogy egy kis részvétet, törődést, vigasztalást kapjunk! Milyen jó látni, hogy ilyenkor mindenki csak velünk foglalkozik, kívánságainkat lesi, és igyekszik a kedvünkben járni! A hatalomvágy kiélésének e rejtett formája, mely akár elviselhetetlen zsarnoksággá is fajulhat, bizony tőlünk sem teljesen idegen.
Tekintsünk csak magunkba a mai napon: nem viselkedünk-e sokszor öntudatlanul is úgy, mint a pogány Antióchosz király? Nem alakítunk-e ki magunk körül egy bizonyos udvartartást, ahol titkos uralkodási hajlamunkat kiélhetjük? Vajon nem dühöngünk-e, másokat – akár Istent is – felelőssé téve és hibáztatva, amikor nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy elképzeltük? És töredelmes bűnbánat helyett nem csak siránkozunk-e szerencsétlenségünk miatt?
Urunk, Jézus Krisztus, ajándékozd nekünk a lélekben való szegénység boldogságát, hogy ne csak ezt a földet lássuk, és ne azon fáradozzunk önkéntelenül is, hogy a saját világunk törvényeit rá akarjuk kényszeríteni a többiekre és Istenre. Add kegyelmesen, hogy egész valónkat átjárja a Beléd kapaszkodó reménység, hogy már itt a földön felragyogjon előttünk az a tiszta, örömteli és szolgáló létforma, mely az angyalok osztályrésze a mennyben.
Kommentáld!