Évközi 3. hét
2Sám 7,18-19.24-29
Bement erre Dávid király az Úr elé, leült, és így szólt: „Ki vagyok én, Uram Isten, s mi az én házam, hogy engem ennyire felemeltél? Sőt még ez is kevésnek tűnt színed előtt, Uram, Isten, s a messze időre vonatkozólag is szóltál szolgád házáról, mert ez a törvénye az embernek, Uram, Isten! Örökre népeddé tetted ugyanis népedet, Izraelt, s te, Uram Isten, lettél az Istenük. Most tehát, Uram Isten, tartsd fenn szavadat, amelyet szóltál szolgádról s házáról, mindörökké, s tégy, ahogy szóltál, hogy magasztalják nevedet mindörökké és mondják: „A seregek Ura az Istene Izraelnek” – s akkor szolgádnak, Dávidnak a háza állandó lesz az Úr előtt. Seregek Ura, Izrael Istene, mivel te nyilatkoztattad ki szolgád hallatára a szót: „Házat építek neked”, azért merített szolgád bátorságot arra, hogy ezzel az imádsággal forduljon hozzád. Most tehát, Uram Isten, te Isten vagy és szavad igaz lesz, mert te mondtad szolgádnak e jókat! Méltóztasd tehát megáldani szolgád házát, hogy fennmaradjon előtted örökké, hiszen, Uram Isten, te mondtad és áldásod meg is fogja áldani szolgád házát mindörökké.”
Mk 4,21-25
Aztán így szólt hozzájuk: „Vajon arra való a gyertya, hogy véka alá tegyék vagy az ágy alá? Nem arra, hogy a tartóra tegyék? Mert nincs rejtett dolog, amely ki ne tudódna, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” Majd így folytatta: „Figyeljetek arra, amit hallotok. Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is, sőt ráadást is adnak nektek. Mert akinek van, annak még adnak; akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amije van.”
Csodálatos imádságot olvasunk a mai Olvasmányban Dávid királytól. Nemhiába tőle tanul imádkozni az egész egyetemes Egyház, amikor nap mint nap mondja és énekli a zsoltárok fönséges, Istentől sugallt, mégis mélységesen emberi, Jézus Krisztus szívén átszűrődött szavait. Ezek az imádságok olyan lélekből születtek, mely egyrészt Isten igéjéből él, Isten akaratába simul, és az ő ígéreteire hagyatkozik, másrészt napról napra az őszinte bűnbánatban teremtődik újjá az Úr mindenható kegyelme által.
Ahhoz, hogy imádságunk valóban igaz és szép legyen, nem elég szép szavakat mondani Istennek, hanem szívből is kell imádkoznunk. De még a szívbéli őszinteség sem elég, az igazi imádsághoz alázat is kell, amely pedig csak akkor születhet meg bennünk, ha Isten hatalmas tetteinek és ígéreteinek erőterébe helyezkedünk, s ha – mivel bűnösök vagyunk, méltatlanok a fölséges és szent Istenhez – eljutunk a szívbéli töredelemre. Mekkora mélységet nyerne, és micsoda magasságba emelkedne életünk és imádságunk, ha bennünket is az a két nagy valóság mozgatna, ami az imádkozó Dávid királyt: Istennek Jézus Krisztusban már teljessé és egyértelművé vált ígéretei testünk feltámadásáról és az eljövendő dicsőséges örök életről, valamint a töredelmes szívű bűnbánat, mely soha nem enged letérni az igaz útról, és megakadályozza, hogy valamiféle vallásos önámítás áldozatai legyünk.
Urunk Jézus, szítsd fel bennünk Szentlelkedet, az imádság Lelkét, hogy Dávid király sugalmazott imádságaiból tanulva a mi imádságunk is hiteles legyen, és meghallgatásra találjon az Atyánál. Kérünk, foglald egységbe bennünk az isteni magasságokat és mélységeket az emberi magasságokkal és mélységekkel, hogy az imádság által mind jobban a Te képedre formálódjunk, és így tartóra helyezett lámpásként a Te világosságodat sugározhassuk mindazokra, akik körülöttünk élnek.
Kommentáld!