Nagyszombat
Nagyszombatnak is megvan a maga sajátos, rejtetten gazdag lelkisége. A szertartáskönyvek szűkszavúan csak ennyit írnak elő erre a napra: „Nagyszombaton az Egyház Urunk sírjánál időzik, és az ő szenvedéséről és haláláról elmélkedik. A szent asztal megfosztva áll, a szent áldozatot nem mutatják be mindaddig, amíg csak az ünnepi vigília, vagyis a feltámadás éjszakai virrasztva várásának liturgiája be nem fejeződik. Csak ezután lesz helye húsvéti örömnek, amelynek bőséges folyama ötven napra árad ki. A szentáldozás ezen a napon csak mint szent útravaló szolgáltatható ki, tehát súlyos betegnek, haldoklónak.”
A Teremtés könyve szerint „a hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett” (Ter 2,2). Erre a nyugalomra meghívja az embert is, akit saját képére alkotott. Józsue bevezette Izrael népét az ígéret földjére, ám ott sem leltek végső nyugalomra. Ezért jövendölt Dávid egy másik napról, amelyen majd bemehetünk Isten nyugalmába. A Zsidókhoz írt levél az egész keresztény életet úgy fogja fel, mint arra való igyekezetet, hogy még a földi életben bejussunk az igazi, az újszövetségi szombatba, amelyet Jézus Krisztus szerzett meg nekünk megváltó halálával. E nagyszombati csöndnek és nyugalomnak benne kell lennie valamennyiünk lelkében. Ez a kereszténység egyedüli sabbatja, melyet a zsidókkal egy napon, de még mélységesebb tartalommal ünnepel. A hívő nép csendben térdel a szentsírnál, szemlélődik és hallgat, belemerülve a kozmikus méretű csöndbe.
Mit is jelent belépni az Úr nyugalmába? Azt, hogy kimondjuk Istennek a végleges igent, és ezzel egyszer s mindenkorra az ő kezébe helyezzük életünk és halálunk, örök sorsunk, üdvösségünk gondját. Jelenti továbbá a rossz szenvedélyek, zabolázatlan indulatok lecsillapítását, az értelem, az akarat végleges megnyugvását Jézus Krisztusban. Mindenekfölött pedig a szívét, mert „nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Istenben”, az örök szeretetben.
Szent Pál írja: „Krisztussal eltemetkeztetek a halálba, és vele együtt fel is támadtok.” (Kol 2,12) Mindennél inkább érvényes ez a katekumenekre, akik éppen a nagyszombati csöndben érkeznek el a keresztségre való felkészülés utolsó állomásához. Azonban nekünk, megkeresztelteknek is újra végig kell gondolnunk ezen a napon, hogy Krisztus azt kívánja tőlünk, hogy meghaljunk a világnak, a bűnnek és az Isten nélküli, felszínes életnek, azaz olyannyira végleges döntéssel forduljunk el mindezektől, mint amennyire visszafordíthatatlan folyamat a halott és elföldelt test felbomlása.
Ugyancsak Nagyszombat titkához tartozik Szent Pál egy másik kijelentése: „Életetek Krisztussal el van rejtve Istenben.” (Kol 3,3) Ez utal a krisztusi ember idegenségére az Isten nélküli világban, amely nem érti, nem ismeri a keresztény életének meghatározó gyökerét, alapját, s egyben kifejezi, hogy az egyszerű, eseménytelen mindennapokban is ott van Krisztus az ő gyöngéd szeretetével. Az ilyen elrejtett élet részesít valamiképpen az Úr temetésének nyugalmából, s nélkülözhetetlen a keresztény hívő egészséges lelki fejlődéséhez.
Az emberi szeretet két jele között rémséges és gyönyörűséges hallgatás van és próbára tevő jelzésnélküliség, melyet nem viselhetünk el másképp, csak a jelenbe hozó emlékezés és az új jelre való bizalomteli várakozás által. Krisztus két eljövetele között ilyen a szentmise, mely a szeretet emlékét jelenvalóvá teszi a Szentlélek teremtő ereje által, és egyben az Úr végső eljövetelét is elővételezi. A mai napon azonban nincs szentmise, nem hangzik fel az Evangélium sem, hanem Isten Szentlelke a csend által szól hozzánk.
Jézus számára is volt üzenete az égből jövő csöndnek. Az Atya akkor szólt hozzá utoljára a földön, amikor Jézus lelke megrendült a szenvedések keserű árnyékától a templomudvaron, amikor Atyja nevének megdicsőülését kérte. És majd szól hozzá a most következő éjszaka a 2. zsoltár szavával, amely az örökkévalóság éneke az Atya és a Fiú között: „Én fiam vagy te, én ma szültelek téged” – és erre a szóra a sírban fekvő test megdicsőül: romolhatatlan, örökkévaló, átistenült test lesz.
A két szó között azonban ott van a csönd. Meg kell tanulnunk ezt az édes-rettenetes csöndességet. Két isteni ige, két prédikáció, két szentírásolvasás, két találkozás között ott van a kereszthalálból részesítő csend. Ki kell bírni ezt a csendet azzal a bizalommal, hogy nem azért hallgat Isten, mert elfelejtett, hanem azért, mert isteni életébe akar belenöveszteni minket.
*
Nagypénteken a körülállók látták Jézust meghalni. Nagyszombat azonban még mélyebbre vezet, hiszen a halál mélyebb misztérium, mint ami látható belőle. Nem biológiai bomlás csupán, hanem zuhanás az alvilágba, a seolba, melyet az Apostoli hitvallásban „pokloknak” nevezünk. (Ez azonban nem azonos a kárhozattal, amely azokra vár, akik végérvényesen ellenállnak a Krisztus kereszthalálában megnyilvánuló megváltó szeretetnek.) Nem vélemény, vitatható teológiai tanítás ez, hanem az apostoli hitletétemény lényeges eleme, hogy Jézus nemcsak a halálig mint fizikai megsemmisülésig vezető utat járta be velünk és értünk, hanem egészen odáig ment, ahová a bűnbe esett ember zuhan: leszállt abba az ismeretlen világba, ahol a megváltatlan lélek sínylődik, beteljesítve a zsoltáros szavát: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is.” (138. zsoltár)
Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől rettegünk: a bűnbeesett ember magánya, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot. Amikor a Szentírás azt mondja, hogy az embernek a bűn miatt kell meghalnia, nem a biológiai halálról beszél, hanem erről a mögötte lévő, fenyegető valóságról, amelyben Jézus a biológiai halálon túl is sorsközösséget vállalt velünk. Azóta nincs az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten jelen ne lenne: nem csupán a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van. Ez az önkiüresítés végpontja, ahonnan azután a felfelé szállás kezdetét veszi, a feltámadással kezdve a mennybemenetelen és a pünkösdi Lélek-kiárasztáson át az utolsó ítéletig, amikor minden Krisztus lába alá lesz vetve az égen és a földön.
Jézus ugyanis azért szállt le az alvilágba, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből, és magával vigye oda, ahol istenségében öröktől fogva van, s ahová immár emberi természete is felvétetett: a Szentháromság belső életébe, örök dicsőségébe. Az Istennel való közösséget elvitte oda is, ahol addig az elhagyatottság és a reménytelenség uralkodott. Nemcsak az Atya iránt tanúsított emberfeletti bizalmat a halálban és a halálon túl, hanem ugyanilyen ragaszkodással és hűséggel vállalta a velünk való egylényegűséget is emberségében, egyszer s mindenkorra bizonyítva, hogy „erős a szerelem, mint a halál” (Én 8,8).
Az alvilágba való leszállás azt is jelenti továbbá, hogy Jézus Krisztus minden ember Megváltója. Igaz, elsősorban azért jött, hogy Izrael szétszóródott fiait egybegyűjtse, de azért akarta őket összegyűjteni, hogy a pogányok zarándoklása megindulhasson Sion hegye felé. Minthogy pedig Izraelből csak egy kicsiny maradék gyűlt össze, a zsidók többsége elutasította Jézust, a pogányságból megtérők számára nem Sion hegye, hanem a Kálvária hegye lett az a hely, ahol az Isten összegyűjtötte őket, hogy beléphessenek szövetségébe. Az, hogy Ádámhoz szállt le, egyértelműen kifejezi, hogy minden ember Üdvözítője, s hogy a keresztáldozat hatása az emberiség kezdetéig visszamenőleg is érvényesül.
Ha Ádám és Éva elkárhozott volna, Jézus nem tudta volna megmenteni őket. Mivel azonban kiszabadította és az üdvösségbe emelte őket, nyilvánvaló, hogy a szentek között vannak. Csodálatos képek, régi ikonok ábrázolják, ahogy Jézus mintegy belöki az alvilág ajtaját, és kézen fogva kivezeti onnan Ádámot. Milyen nagy misztérium: Krisztus, miközben teste a sírban nyugszik, istenségében leszáll az ősszülőhöz, az Istentől lezuhant, gyönge emberhez, és a szentek közé emeli őt.
Megrendítő drámai erővel elmélkedik erről egy nagyszombati őskeresztény prédikáció:
„Az Úr leszállt az alvilágba. Miféle dolog ez? Nagy a csend ma a földön: nagy a csend és a magány mostantól fogva. Megrendült a föld és megnyugodott, mert Isten a testben elaludt és fölébresztette a régtől alvókat. Meghalt az Isten a testben és felébresztette az alvilágot.
Először a szülőhöz ment, hogy az alvó juhot megkeresse. A sötétben és a halál árnyékában ülőket mindenképpen meg akarja látogatni. A fogságba jutott Ádámhoz és a vele fogságra jutott Évához mindenképpen elmegy az Isten, hogy kiszabadítsa kínjaiból. Belépett hozzájuk Isten, a kereszt győzedelmes fegyvereit markolva. Mikor aztán őt Ádám, az elsőszülött meglátta, döbbenten verte mellét; mindenkinek odakiáltotta: »Az én Uram legyen veletek!« Krisztus pedig felelvén mondá Ádámnak: »És a te lelkeddel!«
Megragadván aztán a kezét ébresztgette, mondván: »Kelj föl, te alvó! Kelj föl halottaidból! És fölragyog neked Krisztus! Én vagyok a te Istened, ki fiad lettem éretted! Éretted és ezekért, kiknek tőled kellett születniük. Most pedig mondom neked és hatalommal parancsolom mindazoknak, akik bilincsekben vannak: Világosodjatok meg!, és a szendergőknek: Keljetek fel! Parancsolom neked: Indulj, te alvó, mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág legyőzzön és fogva tartson. Kelj föl, kezem alkotása! Kelj föl, képmásom, ki arcom vonásait viseled. Kelj föl! Menjünk innen, mert te bennem, én pedig benned egyetlen és osztatlan személy vagyunk. Én, a te Istened, éretted lettem fiaddá. Én, az Úr, éretted vettem föl a szolgai alakot. Én, aki az egek fölött vagyok, éretted jöttem a földre és a föld alá szálltam.
Ó, ember! Érted lettem mintegy ember a holtak közül, mint akinek nincs segítsége. Éretted mentem a getszemáni kertbe, hol a zsidók kezébe adtak, és keresztre feszítettek. Nézd csak a köpéseket az arcomon. Éretted vettem magamra, hogy eredeti állapotodba visszahelyezzelek téged. Nézzed arcomon az ütések helyét, én ezeket vállaltam, hogy helyrehozzam az én képmásomra a te megromlott szépséged. Nézd csak hátamon az ostorcsapások okozta sebeket, én ezeket vállaltam, hogy levegyem bűneid terhét, mely hátadra tétetett. Nézd csak a szögeket! Jól a fához erősítették kezeimet éretted, ki ahhoz a bizonyos fához bűnösen nyújtottad ki kezeidet. Elaludtam a kereszten és a lándzsa behatolt oldalamba. Éretted, ki elaludtál a Paradicsomkertben és oldaladból vétetett elő Éva. Az én oldalam gyógyította meg oldalad fájdalmát. Az én álmom hoz ki téged az alvilág álmából. Az én lándzsám tartja féken a lándzsát, mely ellened fordult. Rajta, menjünk el innen!
Kivonszolt téged az Ellenség az Éden földjéről, én pedig már nem a Paradicsomkertbe, hanem a mennyei trónra helyezlek téged. Eltiltott téged az Élet előképes fájától, de én, aki maga az Élet vagyok, eggyé lettem teveled. Kerubokat állítottam, hogy ők szolgáljanak neked, kik egy darabig őriztek téged. Most pedig azt akarom, hogy a kerubok, mint Istenhez illik, hódoljanak neked. Elkészült a kerubos trón, vár rád az égi hintó, vár a nászágy, készen a lakoma, az örök hajlékok és a feldíszített lakások. Megnyíltak a kincseskamrák, a világ kezdete óta neked készített mennyország.«”
Krisztus eljövetelével tehát új teremtés vette kezdetét. Az örök Ige testet öltvén az emberi létezést, a szellemi és anyagvilágot és az egész univerzumot újból a szentség erőterébe emelte. Halálában, leszállván az alvilágba megszabadította a bűnös embert léte értelmetlenségétől, s feltámadásával kinyilvánította azt a dicsőséget, mely az emberre és rajta keresztül az egész világmindenségre vár. Ez nem csupán helyreállítása a paradicsomi állapotnak, hanem egy magasabb szintű életegység megvalósulása: Jézus Krisztusban Isten kinyilatkoztatást adott belső életéről, a Szentháromság közösségéről, és Pünkösdkor saját Lelkét adva nekünk képessé tett arra, hogy ebben a közösségben részesedjünk. Így ugyanazzal a soha el nem múló szeretettel – vagyis a Szentlélekkel – szerethetjük viszont Istent és szerethetjük embertársainkat, amellyel Isten szeret minket, most és mindörökké.
A szentsírnál időző hívő nép ösztönösen érzi, hogy a Feltámadott húsvéti megjelenéseit valamilyen titkos készülődésnek kell megelőznie. A húsvéti megjelenéseket csak egy már meglévő hitbe ágyazódva lehet értelmezni: Nagypéntek és Húsvétvasárnap között kell lennie valaminek, ami fenntartja a hitbeli folyamatosságot a földön járó Jézus és a megdicsőült Krisztus között. Ez az összekötő kapocs pedig nem más, mint Mária és János hite. Az apostolokban Nagypénteken teljesen összeomlott a hit, Máriában és „fiában”, Jánosban azonban élő maradt. János evangéliumában az utolsó szó Máriáról az, hogy „magához vette őt a tanítvány” (Jn 18,27). Ez fizikai értelemben azt jelenti, hogy János gondjaiba vette Máriát, lelki értelemben viszont éppenséggel fordítva: Mária vette be Jánost az ő hitébe. Ez az egyelőre még csíraként rejtőző, mustármagnyi hit lesz az, amelyből azután kisarjad a többi tanítvány és az egész Anyaszentegyház győzedelmes húsvéti hite.
Nem véletlen, hogy az evangélium nem beszél arról, hogy a feltámadt Jézus megjelent volna Szűz Máriának, ugyanakkor pedig a népi hagyomány úgy tartja, hogy neki jelent meg először. Nincs ebben ellentmondás: a hitben ő az első, aki találkozik feltámadott Fiával, még mielőtt a feltámadás megtörtént volna. Természetesen nem arról van szó, hogy biztos tudással rendelkezett arra vonatkozólag, hogy Jézus fel fog támadni. A kínhalált halt Jézus feltámadása – még ha ő maga megjövendölte is – emberileg felfoghatatlan és elképzelhetetlen volt. Mária hitében éppen az a csodálatos, hogy van benne homály, hogy sok mindent nem ért, mit sem tud a hogyanról (mint ahogy az angyali üdvözletkor sem), mégis e minimális kézzelfogható alapból kiindulva a hit maximumát nyújtja: tökéletesen aláveti magát annak, amit Isten tenni készül. Ezért számára szent Fia halála minden emberi gyásznál mélyebb fájdalom volt, de nem összeomlás: ő továbbra is készen állt arra, hogy elfogadja, befogadja Isten szent cselekvését. Amikor rá mint Fájdalmas Anyára tekintünk, nem egy szenvedésébe bezárt asszonyt szemlélünk, hanem az Isten iránti megmagyarázhatatlan, természetfölötti bizalom megtestesítőjét.
A Fájdalmas Anya kultusza a latin Egyházban nagyon fontos. A szentsírnál éneklik a Mária-siralmakat, melyekben a részvét és a gyász mellett már megfogalmazódik az is, hogy a Szűzanya várja Fia feltámadását. Keleten pedig a liturgiában szerepel egy ikon, amely nagyon hasonlít a karácsonyi ikonhoz, csak éppen egy kicsit mintha megnőtt volna Mária ölében az a betlehemi Gyermek. Ott van a barlangban a halott Krisztus bepólyálva, Mária karjában, jönnek a kenetvivő asszonyok, az apostolok meg az angyalok. Több ez, mint költői párhuzam: a Krisztus halála árán megvalósult új születés mélyen szimbolikus kifejeződése.
A húsvéti hit másik őrzője a szeretett tanítvány, János, akinek hitéhez szintén nem volt szükséges a Feltámadott megjelenése. Ő Húsvét hajnalán látta a megnyitott sírban az elhagyott lepleket, „látta és hitt” (Jn 20,8). A besüppedt, nagy lepedő alól ugyanis, ahol Jézus feje volt, hatalmas gyűrűszerűen dudorodhatott ki a szudárion, az a kendő, amellyel állát felkötötték. A feltámadásnak ezt a soha nem sejtett módját nem lehet kitalálni! Jézus nem úgy támadt fel, mint Lázár, hogy szépen felkelt, összehajtogatta a lepleket, majd távozott. Ez nem is feltámadás volt az ősi vallási képzetek szerint, mert Jézus nem jött vissza erre a világra, hanem szabadon előre ment, magával vivén az anyagot annak új, romolhatatlan és dicsőséges formájában. Az ő megdicsőült testét – amelynek a zárt ajtó sem jelentett akadályt –, nem kellett kiszabadítani a leplekből: egyszerűen keresztülhatolt rajtuk, anélkül, hogy eredeti helyzetüket megváltoztatta volna. (Ezt támasztja alá az evangéliumi beszámoló eredeti görög szövege – szemben a pontatlan magyar fordítással –, valamint a torinói lepellel kapcsolatos vizsgálatok is.) Ez a kétszeresen besüppedt lepedő a názáreti Jézus elegáns kézjegye, egy új világ, a krisztusi feltámadás diszkrét, de beszédes jele. János számára ez a látvány adott alkalmat a hit megszületésére, és ezáltal csatlakozott Mária lelkületéhez, hogy vele együtt a megelőlegezett hit és a ki nem alvó remény által előre igent mondjon Isten készülő nagy műveire. Isten a megváltást sem teszi egyedül, legalábbis abban az értelemben, hogy ne lenne szüksége valakire, aki hittel várja és befogadja.
Kommentáld!