Szombathely február 3-a, péntek délutánra megbolydult. Már amikor három előtt leszállunk a vonatról, többfelé fiatalok csoportjai állnak a peronon. A KELET-re, azaz a Kárpát-medencei Egyetemi Lelkészségek Találkozójára érkeztek.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Két órával később Beer Miklós váci püspököt színültig megtelt terem fogadja a Martineum Felnőttképző Akadémián. Nyolc előtt aztán már az egyetemen kell majd lennie, mert ő fogja mondani a találkozó nyitó elmélkedését. A város láthatóan nagyon készült erre a napra.

A Martineumban Németh Norbert egyetemi lelkész, a KELET házigazdája beszélget vele. Beer Miklós püspöki szolgálatáról vall, de eközben egész életére visszatekint; azokra a meghatározó élményekre, amelyeket világlátása érlelődésének szempontjából a legfontosabbaknak tart. Így arra, hogy édesapját egyévesen elvesztette, de mivel nyolc unokatestvére volt, mégis nagy és mindmáig összetartó család tagjának tudhatta magát. Pesti születésű, de 1951-ben kitelepítették őket, később pedig Zebegénybe, anyai nagyanyjához költöztek, így meghatározóvá vált számára a falusi élményvilág. 1976-tól 1997-ig pilismaróti plébános volt, megismerte a falusi emberek gondjait: közöttük élt, és megtanulta, hogy a gyászolókkal együtt kell sírni. Egy pap és egy pszichológus számára egyaránt az a legfontosabb, idézi Bagdy Emőkét, hogy a másik ember helyzetébe bele tudj érezni. Vidékfejlesztési irodát is azért nyitott a váci püspökségen, mert a názáreti ács tanítványaként szeretne minél jobban segítségére lenni az embereknek napi gondjaikban.

Németh Norbert Ferenc pápáról és az őt érő kritikákról kérdezi a püspököt. – El vagyunk kényeztetve – válaszolja –, hogy olyan pápáink lehetnek, mint amilyen ő, és az elődei: XXIII. János, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek voltak. „Nagyon fáj, hogy sokan nem értik őt, és nehéz megértenem a meg nem értés okát” – teszi hozzá. Szerinte ugyanis nem szabad szabályok, szertartások, a betűk mögé bújni, hanem mindig együttérzéssel, az emberek nyomorúsága iránti részvéttel kell végezni a lelkipásztori szolgálatot.

A következő kérdés a menekültek helyzete és a népvándorlás megítélésére vonatkozik. Senki nem maga választja meg, hova születik, csak Jézus tehetett így, és ő az istállót választotta – reagál a püspök. – Ezzel példát mutatott, hogy aki jobb helyre született, segítsen annak, aki rosszabbra. Ahol van ivóvíz, nincs háború, és viszonylagos jólétben élnek az emberek, nem lehet azt mondani a menekülőknek, hogy „maradjatok otthon”. Csak az lehet a kérdés, hogyan segítsünk. A miniszterelnök azt nyilatkozta: azért kell a kerítés, hogy ne az ablakon, hanem az ajtón jöjjenek be hozzánk a menekülők. „Kérdezem: aki az ajtón jön, jönne be, annak segítünk? – tekint a püspök hallgatóságára, majd így folytatja: – Ezt az állapotot sokáig nem lehet fenntartani.” Az egyház életét a tanítás, az imádság és a szeretetgyakorlás hármas egységének kell jellemeznie. A keresztény élet valójában akkor kezdődik, amikor a templomból kilépünk – teszi hozzá.

A paphiányra vonatkozó kérdést azzal válaszolja meg, hogy hisz a szentéletű nős férfiak pappá szentelésének jövőbeni lehetőségében. A cölibátus felértékelődne, ha nem lenne kötelező, véli. A nőtlenség nem való mindenkinek, és nem tartozik a papi szolgálat lényegéhez. Torzulás, hogy ma már kis túlzással ez a papság egyetlen feltétele – fogalmaz.

Zárásként a cigányság helyzetéről, az egyház őket segítő munkájáról, tanodáiról esik szó. „Ennél sürgetőbb feladat nincs – mondja nyomatékosan –, és magatartásunknak csak az lehet az alapja, hogy testvéreinkként tekintsünk a cigányokra.

* * *

„Valaki elvesztette a vasárnapi ebédjegyét!” – kiáltja egy szervező az ELTE Savaria Campus nagyelőadójában. A mintegy kétharmadig megtelt terembe még most is szállingóznak a résztvevők, a megnyitó után Beer Miklós fog az eseményre hangoló beszédet mondani.

Az eseményt Császár István egyházmegyei kormányzó, Puskás Tivadar polgármester, Harangozó Bertalan Vas megyei kormánymegbízott és Németh István rektorhelyettes nyitja meg, majd Beer Miklósnak az eseményre hangoló elmélkedése következik.

Isten titkáról nehezen lehetne jobban fogalmazni, mint Berzsenyi tette a Fohászkodásban – kezdi a püspök –: „Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke ohajtva sejt: / Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet.” Isten elrejthetetlenül rejtőzködik az életünkben; engedjük neki, mint Ferenc pápa szokta mondani, hogy újra meg újra meglepjen bennünket. Meghívó szeretetével sokféle módon találkozhatunk. Beer Miklós nemrég a püspöki iroda ablakának jégvirágán ámult el, amilyet utoljára gyermekkorában, a konyhájukból kitekintve látott. Próbáljunk a természet csodáira Szent Ferenc lelkületével tekinteni! – kéri. És ugyanígy: egymás arcán, sorsában, találkozásainkban is megláthatjuk Istent, rá-rácsodálkozhatunk, milyen közel van hozzánk! Mindig éppen ott, abban az emberben, akivel találkozunk. Isten bízik bennünk, elhalmoz bennünket ajándékaival. Fontos tudnunk, hogy ezekben az ajándékokban elvárás is van. Észre kell vennünk magunk körül a szenvedő, hátrányos helyzetű embereket, hogy segíthessünk nekik.

Isten sosincs offline – ez ennek a találkozónak a mottója. Mindig jelen van, amikor szükségünk van rá, és semmi sem véletlen. Arra kér, hogy segítsünk, és biztosít arról, hogy bármi történjen is az életünkben, segítségünkre lesz.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír