Erdő Péter bíboros, prímás mutatott be szentmisét május 17-én Budapesten, a zugligeti Szent Család-templomban a plébánia létrejöttének századik évfordulója alkalmából. A centenáriumi napok keretében minizarándoklatra és családi napra is sor kerül.

KÉPGALÉRIA –  klikk a képre!

A nyolcvanas évek végének ikonikus képein a zugligeti Szent Család-plébánia kertjében felállított sátrakban szállásolja el az NDK-s menekülteket a közösség az akkori plébános, Kozma Imre vezetésével. Most is sátor áll a plébánia kertjében, de ezúttal a templom felszentelésének századik évfordulójára összegyűlt ünneplő közösséget fogadta be, akik a centenáriumi ünnepségsorozat kezdetét jelentő szentmise után egy kis szeretetvendégségre gyűltek össze.

1917. május 17-én szentelte fel a zugligeti templomot az angolkisasszonyok rendje számára Csernoch János esztergomi érsek. Erre emlékezve mutatott be szentmisét Erdő Péter bíboros Bodor György plébánossal és számos paptársával.

A plébános köszöntőjében elmondta: lelkesen, Istennek hálát adva akarják megünnepelni a kerek évfordulót. A jubileumi év keretében többek között biciklis szentmisét, pingpongversenyt, koncertet, templomismereti vetélkedőt és focibajnokságot is tartottak – hívta fel a figyelmet Bodor György, aki korábban lapunknak is beszámolt az ünnepségsorozat részleteiről. A százéves múltra ezúttal az oltár előtt elhelyezett száz égő mécses emlékeztetett.

Erdő Péter bíboros szentbeszédét az alábbiakban közöljük.

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A szőlőről, a szőlőskertről, a szőlőről mint növényről sokat lehet olvasni az Ószövetségben. Valahogy mindig az üdvösség történetével kapcsolatban bukkan elő ez a szőlő. Általában az Úr szőlőjének vagy szőlőskertjének magát a választott népet nevezik, amelynek termésében az Úr örömét leli.

Jézus ebbe a hagyományba kapcsolódik bele, amikor a szőlőtőről beszél. De micsoda változás: ő magát nevezi szőlőtőnek, rajta a követőit, a hívőket pedig szőlővesszőknek. Tehát ő nem mint gazda, nem mint külső szemlélő áll szemben azzal a csodálatos folyamattal, ami az emberben az üdvösségre vezet, ami az emberben az üdvösség kibontakozását jelenti, hanem benne áll ennek a folyamatnak az életáramában.

Ő a szőlőtő, mi vagyunk a szőlővesszők, és az Atya gondozza ezt a kertet. Gondozza, ahogyan olvastuk már a zsoltárokban; gondozza, ahogy itt hallottuk az evangéliumban: lemetszi, letisztítja az egyes szőlővesszőket. Amelyik nem hoz termést, azt levágja, letakarítja, amelyik pedig termést hoz, azt letisztítja, hogy még jobban teremjen. És ebben a gondozásban az Atya gondoskodó szeretete valósul meg.

Mert az igazság az, hogy az isteni élet bennünk nem egyszeri változás utáni, maradandó, nyugodt állapot. Hanem állandó gondozást igényel. Nem úgy áll a dolog, hogy egyszer megtér az ember, és utána tehet, amit akar, ő már élete végéig igaz ember lesz.

Amikor elkezdődött bennünk az isteni élet, a keresztségkor, gyertyaláng formájában rábízták jelképesen a szüleinkre és a keresztszüleinkre, hogy őrizzék és gondozzák ezt az isteni életet bennünk, hogy ez a gyertyaláng soha ki ne aludjon. Ebben az értelemben gondozást kíván a hitünk és a kegyelmi életünk. De hogyan?

Az első, amit mindjárt maga az evangélium is mond, a gyümölcstermés. Ez a célja, de a gondozásnak is ez a legjobb módszere. Aki a hitéből fakadó megfelelő cselekedeteket végez, aki a hit szerint tudja alakítani tetteit, az gondozza legjobban a hitét. Mert élő folyamat az, érezzük újra meg újra azokat a sugallatokat, azokat az ötleteket, amelyek megmutatják, hogy mit kellene most hitből és szeretetből mások javára tenni.

És ha ezeket meghalljuk, megérezzük és rögtön követjük is, ez visszaigazolja számunkra a hitet. Ettől erősödik a hitünk, mert élő folyamattá válik bennünk. Ha azonban elhalasztjuk, azt mondjuk, hogy most sok dolgom van, majd később törődöm vele, persze, hogy hívő maradok én, de most nem kívánhatja senki, hogy felforgassam az életemet, akkor lassan kialszik ez a láng, akkor lassan érzéketlenné válunk, elhanyagoljuk azokat az isteni sugallatokat, amelyeket kegyelmi éltünk folyamán újra meg újra tapasztalunk.

Csakhogy a szőlővessző nem önmagától terem, hanem azért, mert eleven kapcsolatban van a szőlőtővel. Jézussal kell ilyen élő kapcsolatban lennünk. A kegyelem állapotát nem elég statikusan felfogni. Mert ha Isten kegyelmében élünk, akkor újra meg újra erőt és indításokat kapunk tőle. Akkor boldog, termékeny és áldott lesz az életünk. Jézussal az eleven kapcsolatot a szentáldozásban, a Szentírás olvasásában, az imádságban tudjuk megtartani. De vele találkozunk akkor is, amikor más embereken segítünk. Mindebben pedig a keresztény közösség erősít bennünket.

Ezért olyan nagy ünnep számunkra, hogy ezt a templomot száz évvel ezelőtt szentelték fel. Itt őrizzük és imádjuk az Oltáriszentséget, itt ünnepeljük a szentmisét és a szentségeket. Ezek a találkozások a közösség lelkét alkotják.

Nemrégiben interjút olvastam a plébános atyával. Szívemből beszélt, amikor azt mondta, hogy új típusú időben élünk, hogy ismét átrendeződik körülöttünk a világ. Különösen a fiatalok közül sokan külföldre mennek dolgozni. A legelevenebb egyházközségek is küzdhetnek az utánpótlás gondjaival. És felmerülhet az a jelenség is, amely a nyugati világban mindenütt előfordul, hogy a sűrűn változó, erőteljes ingerekhez szokott ember a templomot mint színhelyet, a szertartásokat mint programokat esetleg távolinak vagy vontatottnak érzi. Félreértés ne essék, ez nem a mai ember és nem is az Egyház hibája! Hiba az lenne, ha nem vennénk észre és nem vennénk komolyan ezt a jelenséget.

Mint az életben majdnem mindig, itt is két szélsőséget kell elkerülnünk. Az egyik, hogy figyelmen kívül hagyjuk az emberben beálló változásokat, és azt mondjuk: ki-ki vegyen magán erőt, koncentráljon jobban, és ne törődjön vele, hogy másutt milyen programok csábítanak. Ha csak ezt néznénk, nem volnánk igazságosak, mert az egyre terjedő szétszórtság nem pusztán valamilyen erkölcsi hiba vagy nemtörődömség, hanem igen súlyos külső körülmények hatása. Az iskolások korosztályáról például tudjuk, hogy a hiperaktív gyerekek sokszor nem kapták meg otthon azt a személyes figyelmet, amitől önálló, nyugodt tevékenységük kibontakozhatott volna; hanem nevelte őket a televízió meg az elektronikus játékok, és most gond van velük az iskolában. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ők rosszabbak lennének a többieknél. Tehát megértéssel és figyelemmel kell szemlélnünk korunk emberének nehézségeit, igényeit és állapotát.

Másrészről az is hiba volna, ha csupán porosnak, maradinak bélyegeznénk egyházi közösségeink vagy akár szertartásaink és igehirdetésünk stílusát, és azt kívánnánk, hogy mindenben szolgáljuk ki a pillanatnyi divat igényeit. Ekkor ugyanis a fürdővízzel együtt kiöntenénk a gyereket is, megfelejtkeznénk a szentségek szent titok jellegéről, arról hogy a végzésük során alkalmazott szavak és gesztusok sokszor visszamennek az apostolok korába, sőt magának Jézusnak a személyéhez kötődnek. Elfelejtenénk, hogy éppen a hozzá fűződő személyes kapcsolat, az a bizonyos éltető kapcsolat a szőlőtő és a szőlővessző között éppenséggel a szentségi életben és a Szentírásnak ősi, de épp ezért történetileg is mélyen hiteles szavaiban jut el hozzánk. Különös dolog a mi hitünk. Egyszerre jelent közvetlen kegyelmi kapcsolatot, sőt a Szentlélektől eredő személyes indításokat, és egy nehéz, de valóságos történelmi utat, amely Jézus személyéhez vezet minket. Ha csak a történelem lenne, a kereszténység inkább vallástudomány volna, és nem éltető hit. Ha csak a közvetlen inspiráció, akkor mi volna az alapja, bizonyossága és garanciája, hogy nem veszünk el a szubjektív érzelmekben és a személyes fantáziánk világában?

A templomok itt, Európában meghatározzák városaink és falvaink képét. Emlékeztetnek keresztény örökségünkre. Nem pusztán az összejövetel helyszínei, mert akkor mondhatnánk azt, hogy modern csarnokokban, jobb fűtés, jobb világítás, jobb hangosítás mellett hangulatosabb rendezvényeket tarthatunk. De az épület maga is megjeleníti a közvetlen élményt, a találkozást Istennel és emberrel, meg a konkrét történelmet, ami csak a miénk, ami erőforrás és garancia a számunkra is.

Adja Isten, hogy ez a templom mindannyiunk javára és üdvösségére további nemzedékeken át betölthesse áldott szolgálatát, kapcsoljon minket Krisztushoz, és fűzzön össze egymással is, hogy igazi egyházi közösséget alkossunk! Ámen.

* * *

A szentmise után a plébánián kiállítás nyílt a templom és plébániai közösség történetéről. A megnyitó keretében mutatták be azt a nagyszabású, több mint háromszáz oldalas kötetet, amely szintén a templom történetét és a plébániaközösség történetét mutatja be, párhuzamosan. Az Egy templom és közössége Zugligetben. Száz év története szemelvényekben című könyv, amelyet Nagy Ildikó és Nagy Gergely szerkesztett, tizennégy, a zugligeti templomban szolgált pappal, szerzetessel és diakónussal készült interjút is tartalmaz.

A Szent Család-templom telkét 1901-ben vásárolták meg az angolkisasszonyok a Laszlovszky nemesi család utolsó leszármazottjától. Vaszary Kolos hercegprímás engedélyezte, hogy az itt nyaraló nővérek számára félig nyilvános, azaz mások számára is látogatható kápolna épüljön. A fogaskerekű vasút és a Zugligetig közlekedő villamos aztán már sok állandó lakost vonzott a környékre, ezért hamar szűknek bizonyult a Zugligeti úti zárdakápolna. A templom tervezése 1911-ben kezdődött el, az alapkő letételére 1913-ban került sor. Az önálló Szent Család-plébánia 1970-ben jött létre.

Fotó: Lambert Attila

Agonás Szonja/Magyar Kurír