Mentem, de magányos voltam és a hozzám hasonló bukdácsoló társaimba kapaszkodtam! Én tőlük, ők tőlem várták el a biztos, határozott utat. A sodródó falevél a sodródó levélnek társa lehet, de biztos támasza soha, mert igazából mindannyian ugyanannak a múló létnek csúszós jegén állunk! Félszeg zavarunkat leplezve, néha buta vicceket gyártottunk, sokat kacagtunk, máskor meg egymást okolva veszekedtünk.

Minden könyvet kinyitottam, olvastam az egymásnak homlokegyenesen ellentmondó tanításokat, nagy elhatározásokat tettem, keményen meneteltem hol erre, hol arra a fojtogató, csatakos magányban!

Az út egy végtelen kásás köd volt, melyben lépted nyomot sem hagy, s így nem tudhatod, hogy jössz, vagy mész, s így azt sem tudhatod, hogy mint megszaladt lemezen a tű, nem-e csak körbe körbe jársz értelmetlenül?

Nehezen értettem meg, hogy nekem nem a társaimba kell kapaszkodnom, mert ők is csupán szél kergette törékeny hópelyhek, hanem valaki nálunknál erősebbe, aki önmagában létezik! Talán édesapám sírjánál éreztem meg először, hogy nem vagyok egyedül. Gyermeki alázattal imádkoztam és lelkem mélyén szelíd bátorítást éreztem, hogy apám porladó kezétől vezetve, kezemet a Mennyei Atyám kezébe tegyem.

Ültem magányosan a sír mellett és valami olyat éreztem, mind mikor a barlangban eltévedt ember egy ismeretlen járatba betérve megérzi a friss levegő fuvallatát, fényt még nem lát, de már tudja, hogy szabadba vezető járathoz ért. A botladozó, félénk ember Istenhez vezető útja csodálatos, igazából nem lenne több, mint egy határozott mozdulat, mellyel feltépi a Teremtő előtt az ajtót, de ez csak a bátor lelkek ajándéka. Én sokáig félszegen füleltem, próbáltam leskelődni bezárkózott létem ajtaján, hallgattam a csendben az egyre hangosabb kopogtatást.

Most már tudom, hogy élő hitünk két erős karja, a Teremtőnk drága ajándéka mindannyiunknak megadatott, de azt is tudom, ahogyan a látás csodájától is megfoszthat lezárt szemhéjunk, ugyanígy bizalmatlanságunk, félelmünk hitünket lebéníthatja! Az istenkereső ember sokszor félszegen tipeg, majd az ég felé félénken kitárja hitének karjait, és ilyenkor megtapasztalja Teremtőjének feléje nyúló, semmivel össze nem téveszthető erejét, életet adó drága érintését, kezének biztos fogását!

Maréknyi porból született lényed kicsinységének tudatával úgy állsz Istened elé, mintha nem is volnál, de Ő akinél nincs első és utolsó vendég, végtelen jósággal fordul feléd, tekintete átölel, ismeri legbenső lényedet, és te is tudod, hogy tudja, hogy bár kusza a léted, téged ott legbelülről mostanig is csak Ő vezetett! Mind ki a nyirkos pincében feláll és kimegy a fényre, érzi, hogy nem kell neki egész lényét beragyogó napot kiengesztelnie, hisz áldott sugarak mostanig is áradtak, egyszerűen neki azt a néhány lépést kellett megtennie az áldott fény felé!